15520.htm CIMSZO: Zsidók története SZOCIKK: Zsidók története. A világfejlődés nagy síkján az a szelet, amelyen a zsidó nép eseményei első fellépésétől a mai napig lejátszódtak. De nem csak az események okát kutatja fel a történet, hanem eredményeiket és hatásaikat is. A Zs.-ben tehát azokat a hatásokat, amelyek kierjedtek a zsidó népszellemből és más népek életére ömlöttek át. Az eseményeket azonban nem vak sors zúdítja a népekre, hanem többnyire tudatos eszmékből bontakoznak ki és irányukat a törvényszerűség jelöli meg. A zsidó történetkutatásnak tehát az a feladata, hogy az eszmék gyökeréig hatoljon és hosszmetszetben tárja fel a zsidóság néplélektani életét. De ebben a szemléletben nem érvényesülhet az egyoldalúság, mert nincs nép, amely kivonhatná magát a kölcsönhatások alól és a néplélek megnyilvánulásaiban éppen a legdöntőbbek azok, amelyek idegen hatásokból sarjadtak ki. A zsidó nép történetében is súlyos tényező az idegen akarat. Sok nép és sok körülmény vetett ki magából kényszerítő hatásokat, amelyek azután a zsidó népéletben tovább forrtak. Ezeket az erőket és hatásokat közös nevezőre hozhatjuk a földrajzi helyzet fogalmában. Földrajzi helyzetében a kelet és a nyugat (Görögország) kultúrájának két szélsősége közé esik a zsidó nép. A Keletabsztraháló: eloldja magát a természettől és a jelenségek nem külön-külön, nem egyenként jelennek meg előtte, hanem úgy, hogy valamennyi egyetlen legmagasabb eszmében olvad össze, a semmiséggé finomult és a világgal szembenálló nirvánában. Ennek keresése merengővé és a természetes szenvedések iránt érzéketlenné, aszkétává neveli. A görög nép ellenben a természeti adottságokat, a konkrét jelenségeket méltatja figyelemre, azért válik érzésében élvezet-vágyóvá (hedonistává), alkotásaiban művészivé, vallásában mitológussá és politeistává. A görög az emberről mintázza isteneit, emberi gyarlóságokkal és bűnökkel, a zsidó pedig az Isten képmására teremtett emberben hisz. A zsidó nép nem olyan merengő és pesszimisztikus, mint az indus és minden ünnepe: örömünnep. De nem hasonlít a göröghöz sem, mert a gondolkodása nem olyan materialisztikus, mint a görögé. Innen van, hogy a zsidóság szellemi vezérei nem természettudósok és nem matematikusok, akik azt kutatják, hogy mi van és mi hogyan van, hanem ethikusok és próféták, akik arról töprengnek: minek kell lennie és milyen világrend felel meg Isten akaratának. A zsidók istensége nem Eszme csupán, hanem személyes Isten, aki tud haragudni és szeretni, de nem él benn az élet szennyében, hanem abszolút magasságban fölötte áll. Mindezért azután nem a természet, vagy a történet eseményeihez tapadt epika a zsidó nép költészete, hanem a lélek mélyébe, az érzelem világába hatoló líra, amely a céltudatosságot és Isten gondviselésszerű akaratát érzi ki a világvalóságból és meg természetleírásaiban is ezt énekli meg. Nem véletlenségből alakult ilyenre a zsidóság, hanem azért, mert fejlődése földrajzi helyzetének törvénye alatt állt. Két egymással viaskodó világhatalom közé szorult, Egyiptom és Babilónia közé, az ő testén ütköztek állandóan össze az ellentétes érdekek és ez fejlődésében és történetében természetesen erős nyomot hagyott. Már a világtörténet küszöbén (körülbelül 2000 évvel Kr. előtt) világóriások mellett mint elenyésző tényező lép fel a zsidóság. Még pár száz évig élhet szabadságban saját eszméinek. Egyiptom, Babilonia és később más népek hatalma alá került, de nem merült el, sőt megérte e hatalmak hanyatlását és elmúlását, ő maga pedig megtartotta egyéniségét és ősi népjellemének átütő erejét is. Négyezer esztendő óta járja történeti útját a zsidóság. Sok fordulója van ennek az útnak, sok törése is. A legnagyobb törést akkor szenvedte, mikor (Kr. u. 70-ben) megszűnt állami életet élni és más népek életében ismeretlen, teljesen újszerű, sőt talán lehetetlen berendezkedésre: a diaszpórái életre ment át. Ez a törés két főrészre osztja tehát a Zs.-t, még pedig : I. az állami önállóság korára és II. a szétszóródás korára. Történelmi életében kevés ideig tartott a céltalan ide-odatántorgás. Még ki sem bontakozott fejlődésének első küzdelmeiből és szellemi energiája máris nagyjelentőségű célpontot talál, amely előhaladásra ösztönzi. Akkor még homályos lehetett a célpont, de sejtésképen mégis megérezte, hogy nem elég, ha csak önmagának él, élnie kell más népekért is. Atyai hagyaték gyanánt szunnyadhatott ez a gondolat ösztönében, vagy úgy hullott belé, mint az isteni rendelésről való emlékezés, mint annak az emléke, hogy Ábrahám, Izsák és Jákob istene «papi népé»-vé avatta Izraelt, a «népek világosságá»-vá és a «nemzetek közvetítőjé»-vé tette meg. Ami kezdetben csak sejtelem volt, hitté és vezető gondolattá válik az idők során. A nemzet minden törekvése fölé tarajlott és maga alá rendelt minden más gondolatot. Minden dicsőség között legtöbbre becsülte a tanítást. És vezéreiben, prófétáiban is mindenekelőtt ezt becsülte. Mózes a vezére, felszabadítója és törvényadója volt, de nem a vezért, a felszabadítót, a törvényadót dicsőíti az emlékezés, hanem a tanítót csupán. «Mózes tanítónk»-nak nevezi a zsidóság, amely maga is tanítónéppé erősödött. De nemcsak ebben mutatkozott meg elég korán az a törekvése, hogy kitisztítsa a barbár önzésből az emberiség céljait, de abban is, hogy a világtörténetben elsőnek vetkőzteti le kasztszervezettségét. Kíméletesen és kegyeletesen elismeri még a papság arisztokratikus ódon kiváltságait, de lassan-lassan kihalni hagyja ezt a kiváltságot és mint népegyéniség maga veszi át a valláserkölcs terjesztésének misszióját. Ezzel világvallássá küzdötte volna fel magát a zsidóság, ha a történeti adottságok ennek útját nem álljak. Az első korszaknak ez a misszió-érzetébe torkolló spiritualizmusa szent örökségképen száll át az utókorra. Az első korszak egyik utolsó prófétája mintegy végrendeletnek hagyja ránk: «nem hadsereggel és nem erővel, hanem az Én szellememmel», tehát államszervezet és önálló terület nélkül is, tisztán az eszme összefogó erejéből élhet meg a nép és válhat példaadásával a népek tanítójává. Ettől az örökségtől azonban elüti a belőle kisarjadó kereszténység, amely szülőanyjának jogait és méltóságát magáénak vitatja és hogy ezeket megszerezhesse, szövetségre lép az útjába kerülő idegen kultúrákkal és saját elvei rovására meg is alkuszik velük. A politikai tevékenységből kirekesztett zsidóság csak éppen hivatásának örökségét mentheti meg, múltjának dicső hagyományaiba gubódzik és elmerül a talmudi irodalomba, hogy megmentse magát a késő jövő számára, mikor elérkezik az ő ideje és küzdhet igazáért, de nem fegyverrel, vagy politikai mesterkedéssel, hanem vértanúságával csupán. El is éri ezt a stációt, vállalja a vértanúságot és kitart mellette. És nem hiába, mert már ezzel is tanított. Történeti tudatában van a zsidóság legfőbb ereje és megmaradásának legfőbb feltétele is. Tanít, hogy megmaradhasson és hogy taníthasson, meg kell maradnia. Már nemcsak ösztönnek érzi az élethez való ragaszkodást, de vallásos kötelességtudásnak is, amint ez kifejezésre jut már a Biblia törvényében is, amely elrendeli az első történeti ünnepet: «hogy megemlékezzél Egyiptomból való kivonulásodról életed minden idején át». Történet-biológiai törvényszerűség jelöli meg tehát a zsidóság fennállásának korszakait. A zsidó történetnek eddig vázolt két főkorszakát így oszthatjuk kisebb életszakokra: I. A zsidó állami élet fejlődésmenete 1. Az állami élet kibontakozásának ideje. 2. Az állami élet megszilárdulása a királyság intézménye által. 3. Az állami élet ideiglenes szünetelése. 4. Az állami élet újjáalakulása a zsidó vallásos elv uralma alatt és újabb élethalál-harca. II. Az állami élet megszűnése után. 5. Az állami életből fennmaradt nemzeti erők gyűjtése a vallásos önállóság fenntartásának szolgálatában különböző országokban. 6. A zsidó vallásos néptudat beilleszkedése az általános kultúrába. 7. A zsidó néptudat védekezése az általános kultúrába való belemerülés ellen. Így rétegezte egymásra különböző periódusait a zsidó népélet és a következő fejlődési mozgalmakat rögzítette le históriájában.1. Az állami élet kibontakozásának ideje. A zsidó népnek önálló közületként való első történeti fellépését messze idők homálya borítja. Körülbelül a Kr. előtti 2000-ik évre esik ez a sejtelmes kibontakozás, arra az időre tehát, mikor a zsidóság őse: a sémi nép indogermán népcsaláddal alkotott Palesztina földjén állami közületeket. De Babilonia sémi népe, amelytől az időben még nem szakadt ki külön életre a héber nép (Izrael, Edom, Moab és Ammon együttvéve), a maga magasabb kultúrájával szellemileg teljesen meghódította egész Előázsiát, még Egyiptomot is. Ennek a kultúrának nagy fejlettségét nem csak a feltárt emlékek bizonyítják, de az is, hogy kánaáni területen várost teremtett, amely Kirjat széfer— Könyvváros néven virágzott és az akkori tudomány központja lehetett. Ez a tudomány nem omlott el a babiloni hatalommal, mert számos eleme: a csillagászat alapismeretek, a magasabb fokú matematika (a logaritmus), a szótárkészítés (szumir-akkád), továbbá a csatornázás és városerődítés a babilóniai kor hagyatékaként került át a mai kultúrába. A babilóniai istenképek művészi tökéletességét Donatello, Leonardo da Vinci és Michelangelo, a reneszánsz nagy mesterei is csodálták és inkább ezeket utánozták, mint a görög mintákat. A babilóniai Gilgames-eposz pedig minden korok elbeszélő költészetét annyira megtermékenyítette, hogy az epika forrásának mondhatjuk. Babilonia kultúrájának fölényét még Egyiptom is érezte, úgy, hogy az egyiptomi udvarban is a babiloni nyelv vált a diplomáciai érintkezés nyelvévé. Ékiratos táblákon őrizték itt meg azokat a leveleket is, melyeket az egyiptomi hódoltság alatt álló kánaáni fejedelmek intéztek a fáraókhoz. A Tel el Amarnában felfedezett irattárból kerültek elő azok a feliratok, melyeken Abdichiba kánaáni vazallus felpanaszolja, hogy a fáraó előnyben részesíti a chabiri (héber) törzset, holott ez állandóan az (indogermán) emorival együtt felkelést szít (Kr. e. 1370). Palesztina földjén ekkor számos helységnévben babiloni istennévvel találkozunk (Nebó, Istár, Samás), viszont Babilonia területén héber törzsek (Ábrám, József, Jerachmeél, Malkiél, Jeazriél, Jadua) tanyáznak. Ezek le is igázzák az őslakosságot és az emoriakkal együtt Bábelt teszik meg fővárossá és itt héber dinasztiát alapítanak. Ebből származott a híres Hamurabi király, akinek máig fennmaradt nagyobb szabású törvénygyűjteményéből számos intézkedés és frazeológiájának sok szóformája itt-ott a Tórában is megtalálható. A babilóniai sémi kultúra erkölcsi tekintetben is felette áll az akkori indogermánnak. Itt nem találjuk sem az állatimádást, sem az ősök kultuszát, ismeretlen a kasztrendszer és a nőnek lenézése is. De a babilóniai szellemi kultúra fejlettségével mégsem áll egy színvonalon az erkölcsi kultúra. Indogermán befolyás alatt elzüllenek az erkölcsök és elharapódzik a fajtalankodás. Az erkölcsi züllésnek ettől a hátterétől kell eloldódnia Ábrahámnak.«Mondá Isten Ábrámnak: Menj el a te országodból, szülőföldedről és atyád házából arra a földre, melyet neked mutatok.» (Móz. I. 12. 1). Akár történeti személynek tekintsük tehát Ábrahámot, akár pedig a nép összefoglaló szimbólumának, családi történet alakjában hiteles tudósítást találunk a héber nép történetének kezdetéről. Kibontakozva a sémi rokonság kötelékéből, elhagyva eddigi hazáját, új népnek indul, még pedig vallásos eszme alapján és megalapítja az Egyistenhitet. A népek vándorútját követve Egyiptomba megy, ahol csakugyan találkozunk e korban a hikszosz nevű sémi néptörzzsel, melynek hódításai ellenében I. Tutmosis fáraó és utódai kénytelenek Mezopotámiába betörni és a thebai (karnaki) templom falaira rótt krónika szerint Megiddó és Taanak mellett nagy vereséget mérnek az itt letelepült kánaáni héber törzsekre és Palesztinára cédrus-, bor- és mézadót rónak ki. 1230-ban Kr. e. Merneptah fáraó így dicsekszik el a thébai feliraton : «Lybia elpusztítva, Kánaánban zsákmányoltam, Askalon foglyom, Izrael csekély számú, magva nincs meg.» Itt találkozunk először Izrael népével, mely már szakított Ammon-nal, Móabbal, Edommal és az ó-héber közösségből kilépett. Dubnow így jellemzi a zsidó nép fejlődését: «Izráel, mint egy dió egymás után hantja le maghéjait, míg maga is cikkeződik és törzsekre oszlik». Hogy a bibliai családi elbeszélésekben csakugyan a nép történetét is szem előtt tartotta az elbeszélő, elárulja magát abban a szóban, melyet Rebekához intéz Isten, mikor Ézsau és Jákob születését helyezi kilátásba: «Két nép van méhedben és két nemzet válik külön melledről, egyik nemzet erősebb lesz a másiknál és az idősbik szolgálni fogja a fiatalabbikat» (Móz. I 25.23). A leváló Jismáel, Edom, Ammon és Moáb a történet folyamán majd testvéri, majd hűbéri viszonyt ápolnak Izraellel, olykor fellázadnak és betörnek országába. Izrael népe ezek emlékét abban is megrögzíti, hogy az ősök ajkaira adott áldásban és kiátkozó szavakban jellemzi és megbélyegzi őket. Így Ammont és Moábot vérfertőzött szülőktől (Lót és leányaitól) származtatja le, Jismáelt (az arabokat), mint Ábrahámnak Hagar rabszolgával való pótházasságából származó sarját Isten angyalával: «vadszamár ember»-nek mondatja, «kinek keze minden után nyúl, de kire mindenki ráteszi kezét» (Móz. I. 16. 11); Edom őse: Ézsau olyan ember, ki eladja egy tál lencséért elsőbbségi jogát, azután visszasírja. Történelmi tényt örökít meg a bibliai József-elbeszélés is, amennyiben csakugyan Egyiptom királya látta el élelemmel a kánaáni földön élő Izraelt, mint hűbéresét, mikor ott éhínség uralkodott. II. Ramses fáraó alatt a kisázsiai törzsek kivívták szabadságukat. Ez volt az alkalmas pillanat az egyiptomi héber nép felszabadítására is és Mózes (l. o.) volt az a férfiú, ki megértette a kor intelmét és a nagy történeti feladatra vállalkozott. Nem csekély lehetett a nehézség, mellyel meg kellett előbb küzdenie. Az egyiptomi rabságban a nép már-már teljesen feladta nemzeti tudatát. Mózesnek tehát a nép közönyével és akaratlanságával kellett előbb csatáit megvívnia. Nem a maga nevében jelentkezett, hanem Ábrahám, Izsák és Jákob még mindig varázslatos emlékét idézte fel és így hatott a nép szunnyadó öntudatára. Ezek a nevek egyesítették a törzseket és vonzalmat keltettek bennük az iránt a föld iránt, amelyet annak idején a sírhely megvásárlásával Ábrahám megszentelt és lefoglalt. De az ősök emlékénél is mélyebb és maradandóbb hatást gyakorolt az új Istenfogalom, mely minden más népétől lényegében elütő, sőt mondhatni azzal ellenkező. Nem az egység teszi e különbséget, mert ennek csak logikai, ismeretelméleti jelentősége volna, hanem a minősége. A Mózes hirdette Isten nem a természetből kinőtt, a természeti jelenségekkel változó, a természet törvényeinek alárendelt, hanem a természet fölött álló, abszolút lény, akinek a teremtett világgal szemben akarata van és ezen akarat teljesítésének mértékében, tehát az erkölcsi érdem szerint ítéli meg az embert. Az akarat vallása ez, nem világszemlélet, hanem világbírálat. Istent nem lehet sem bűvészettel, sem szertartásokkal megejteni, csak jó cselekedetek számítanak nála. A tórai törvényben is érvényesül ez az új felfogás. A Hamurabi-féle, különben magas fejlettségű jogi felfogással szemben is haladást jelez a Tóra, amennyiben külön rendelkezik a szeretet gyakorlásáról, egyébként részben kimondottan, részben csak per tangentem uralkodónak tételezi fel a sémi ősjogi intézményeket. Némely esetben a Tórában utalást sem találunk erre, de a Talmudban felbukkan annak nyoma. Más érzületet is lehel a bibliai törvény. Így a szombat a babilóniaiaknál böjtnap volt, melyen a pásztor nem ehet szénen sültet, nem válthat ruhát, a király kocsira nem ülhet, az orvos nem gyógykezelhet stb., a bibliai szombat ellenben a gyönyör és boldogság napja. A pusztában való kóborlás után az «ígéret földje»-nek határához értek, de az ország elfoglalása már Jósuára várt. A délvidékre Júda telepedett le, mely nemsokára magába olvasztotta Simon törzsét és vele külön csoportot alkotott a többivel szemben. A honfoglalás nem volt oly teljes, hogy egyes kánaáni városok meg ne tartották volna függetlenségüket, így maga Jeruzsálem is a jebuszi kezén maradt (Bír. 1. 12), míg Dávidnak nem sikerült megvennie (l. u. o. végig). Ezek váltak később Izrael számára «tőr»-ré, Istennek pedig «csapdá»-vá (Bír. 2. 3). Mert Kánaán valláserkölcsi kultúrája, az ő természet-istenségeivel és az azok tiszteletére rendezett kicsapongásokkal, fajtalankodásokban elfúló ünnepségeivel a betóduló Izraelt megdöbbentette. Meg is vetette emiatt és nebalának, gyalázatosságnak bélyegezte a kánaáni életet. Még törvényes intézkedéssel is védekezett ellene: «Egyiptom cselekedetei szerint és Kánaán cselekedetei szerint ne cselekedjetek» (Mózes III. 18. 3). Dea meghódítottak, akikkel összeházasodtak, mégis rájuk diktálták a szokásaikat. A törzsek letelepedése nem volt végleges; egyesek később helyet cserélnek, mások a válságos pillanatokban nem sietnek megtámadott testvéreik segítségére és különszakadási törekvések kísértenek. Debóra prófétanő hősies fellépése idején is (Bírák 5), mikor az északi törzsek területének őslakói megkísértik a jövevények kiszorítását. Juda, Simon, Lévi és Gád törzsei távol tartják magukat, Debóra éneke meg sem említi nevüket; a hegemóniát Efrájim gyakorolja, ennek területén volta silohi Szentély. Egyébként pedig nagy az anarchia, «ki-ki azt teszi, amit jónak talál» (Bir. K.), csak itt-ott lép fel egy-egy hősies lelkületű vezér (sófét, bíró), aki ideig-óráig egységet teremt és visszaveri az ellenséget (pl. Sámson, Gideon). Királyválasztásra is történik kísérlet, Abimelech 3 éven át uralma alatt tartja a szichemieket, de ez a vállalkozás is dugába dől és a filiszteusok az egész országot elárasztják. Ezek ellen a próféták (nábik), élükön Sámuellel, szent háborút hirdetnek. Sámuelben a bírói és papi tisztség egyesül. A nép azonban már tisztán világi hatalmat képviselő királyt akar maga fölé «a többi népek példájára». Sámuel ellenzi e gondolatot, figyelmezteti a népet annak balkövetkezményeire. A király népe fölé emelkedve, magát és házát tekinti öncélnak, a népet pedig rabságba hajtja, eszközül használja. De intelme nem használt és ezért kénytelen-kelletlen olyan embert választott, ki testileg kimagaslott, de egyebet nem tudott róla. Izrael tehát elérte, amit kívánt: más népek mintájára királyságot alkotott. De a «papi birodalom és szent nép» Mózesi hagyatéka nem vetkőztethette le végkép Isten-uralmi jellegét, nem válhatott hasonló világi birodalommá, mint a keleti királyságok. Saul király hazafias és népéért életét kockáztató király volt, de Sámuel mégis megbuktatta házát és ezt azzal indokolta meg, hogy Saul egy ízben Isten tilalma ellenére hadseregét jóllakatta a hadi zsákmányból. (Az indokolás homályos, hiszen hadvezér nem válogathat, mikor élelmeznie kell a hadsereget.) A dinasztia-változásnak más, mélyebb okai lehettek. Dávid, a filiszteusok elleni harcok ünnepelt hőse szorította ki Saul fiát, Izbósetet az uralomból és trónra lépett. Meghódítja Jeruzsálemet és azt teszi székvárossá. Állandó hadsereget szervez és teljesen világiasan rendezkedik be. Most nyilvánul meg a nép szíve mélyén élő vallásos érzület a néplelkiismeretet képviselő próféták ajkain. Amikor Dávid pompázatos templom építéséhez fog, Nátán próféta meginti, hogy Isten eddig csak sátorban honolt, nem felel meg lényének az emberi ízléshez mért pompa. Amikor a király egy nőrablást enged meg magának (l. Uriás levél), ugyancsak Nátán próféta híressé vált hasonlatával bűnét szemére lobbantja; egy ízben pedig népszámlálás miatt Gád próféta sújtja isteni büntetéssel. A zsidó királyság tehát Isten felső uralma és prófétai ellenőrzés alatt álló hatalom volt. A Sámuel személyében megtestesített kettős méltóság, a vezéri és papi tisztség csak személyekben oszlott meg, de el nem enyészett. Ezentúl is állandóan ott találjuk a királyok oldalán a vallásos lelkiismeret szószólóit: a prófétákat. A világi és erkölcsi hatalomnak e kölcsönös ellensúlyozása vált mintájává még a középkornak is a császárság és egyház közötti villongásban, azzal a különbséggel azonban, hogy a prófétaság nem tett szert és nem vágyott világi hatalomra, hanem csupán azt kívánta, hogy a király, kinek magának kellett a Tórát lemásolnia, maga is tartsa meg. Salamon még világiasabb uralmat honosított meg. Fejleszti a külkereskedelmet, új közigazgatási beosztást létesít, mely azonban nem néptörzsenkénti megoszlás, hanem tisztán adóbehajtási célzatok után indult. Hogy hasznos politikai támaszra szert tegyen, elveszi az egyiptomi király leányát és ezzel megteszi Palesztinát karaván korridorrá Egyiptom és Babilonia között. Mindez magával hozza a keleties, fényes udvartartást és a nép adóval való túlterhelését. A templomépítéssel is inkább dinasztikus, mint vallási érdeket szolgált, azért, mert ezzel közvetlen felügyelete alá vonta a papságot és nem átallotta, hogy a költségek előteremtésére húsz északi várost elzálogosítson. Ez már a nép elégületlenségét váltotta ki, főkép az északi törzsekben s az efrajimi adóbehajtónak: Jerobeámnak hálás szerepe volt Achia prófétával, aki Salamont bálványimádása miatt akarta a trónról letaszítani: Salamon fiával, Rehabeámmal szövetkezett. Az északi törzseket elszakadásra bírta és később az északi törzsekkel «Izráel» királyává kiáltatta ki magát. Ezentúl két zsidó állam áll fenn és küzd egymás ellen. A politikai szakadást mélyíti Jerobeám vallási reformja is, mely a sátorosünnepet egy hónappal kitolja, csak azért, hogy a régi jeruzsálemi zarándoklat ne vonja az ő alattvalóit is a judeai fővárosba, sőt annyira ment, hogy az istenséget is arany bikák alakjában tette imádat tárgyává. A monoteizmust a nép hitéből kiirtani már nem lehetett, de a szomszéd népek példájára az istenséget érzékelhetővé és megközelíthetővé tenni még mindig sikerrel járt. Szerencsére a népegységet biztosító két intézményt: a nyelvet és a próféciát nem lehetett sem megváltoztatni, sem elnémítani, legkevésbé pedig kiközösíteni. Judabeli próféták jártak át Izraelbe is és nagy hatással hirdette Ámosz: «Elesett, feltámaszthatatlanul Izrael hajadona, elterül a földjén, nincs ki feltámassza.» Az északi királyságnak ősbűne volt a bitorló dinasztia, ez nem tudta úgy meggyökereztetni a királyság iránti hódolatot, mint a Dávid háza; megállandósul a trón villongás, úgy, hogy csak az egy Hosea próféta alatt hét király, többnyire királygyilkos kerül a trónra. Ilyen viszonyok között a prófétaság köré egész új szervezet tömörül: a rechabiták rendje, mely a városi fényűző kultúrában látja az imperializmus bűnének és minden nemzeti veszedelemnek kútforrását és ezért a világias élettel szakítva, félrevonul, házakból pusztai sátrakba költözködik és nemcsak a borivással szakít, hanem a földműveléssel is. Acháb király idejében ismét nemesen hevül a prófétai elszántság. A király megöletett egy polgárembert, hogy elkobozhassa a szőlőkertjét. Elijáhu (Illés) elébe áll és a szemébe vágja: «gyilkoltál és még örökölsz». Ennek a prófétának működése rávilágít arra a vallásos ingadozásra, mely e korban a lelkeken erőt vett. A tiszta Egyistenhit elhomályosult, viszont a föníciai származású királynő által meghonosított idegen kultusz csak a bálványimádás formáját nyomta rá a meggyökeresedett Egyistenhitre. Elijáhu egy nyilvános «istenpróbán» kigúnyolja e szinkretizmust: «meddig sántikáltok még két ágon ?» Izrael történetét Elijáhu legszívesebben csendes patakként látta volna lefolyni, mely nyugodtan halad célja felé. A Hórebre zarándokol, hogy közelebbről hasson reá Mózes szelleme. Itt úgy észleli, hogy «nem szélviharban van az Isten, nem is földrengésben és nem tűzben, hanem szellő halk suttogásában», szerény, zajtalan állami életben. De rég kizökkentette e szerény csöndességből a zsidó nép életét Salamon, amikor egyiptomi összeköttetései kedvéért tág kaput nyitott a déli hatalmasságnak és magára zúdította ezzel az északi ellenhatalomnak, Asszíriának féltékenységét. Most a két ellenség Izraelen és Judán keresztül száll szembe egymással. A prófétaság bizonyul most is annak az intézménynek, mely hivatva van a vallás intő szavával gátat vetni a királyok világias érdekű szövetkezésének és ezzel a pogány erkölcsök behurcolásának. Fel is tartóztatják ideig-óráig a veszedelmet, de a világi érdek felfegyverkezetten állott az ő szavukkal szemben és győzött, úgy azonban, hogy örvénybe sodorta a nemzetet. Asszíria abban a törekvésében, hogy a tengerhez kijáratot szerezzen, Szíria és Izrael országára veti ki hálóját. Ezek Judát akarják szövetséges társul megnyerni, de ekkor Egyiptom zúdítja ellene seregeit. Ámosz, Hósea, Micha próféták még csak az erkölcsök elpogányosodása ellen emelték fel szavukat, azonban Ezsajás (Jesája), Jeremiás és egy sereg más próféta már az államügyek vezetésére is alkalmazták vallás-szempontjaikat és ellenezték a dinasztikus politikát, a szövetkezést. A mózesi Isteneszme védelmi alá helyezik a birodalom sorsát. Ezsajás szerint Isten sem a magán-, sem az állami életben nem tűri el a jogtalanságot és az erőszakot Ő minden gőgöt megaláz, Asszur az ő rengeteg hadseregével is csak «eszköz az Ó kezében » és majd ítéletet tart fölötte; «Egyiptom csak ember, nem Isten». Isten ítéletbe száll saját népével is, megtisztítja és az ő Messiását küldi Dávid házából való király személyében, aki alatt igazság és béke fog uralkodni. Az így megtisztult nép fennmarad és tanítójává lesz a világ népeinek. Ezzel ellentétben Micha már pesszimisztikusabban ítéli meg Izrael jövőjét: «Cion mezővé fog felszántatni.» Manasse király most Asszíriához való hűbéri viszonyban keres menedéket és ennek kedvéért ismét elpogányosítja a nép vallását. Viszont fia Jósia újból visszaállítja az Egyisten tiszteletét, sőt a most papi rejtekéből előhozott Tórát ünnepiesen felolvastatja, megesketi rá a népet és ennek alapján rendezi újból a kultuszt. De a veszedelmet feltartóztatni nem sikerül. Egyiptom haddal támad Judára és Jósia király a csatatéren találja halálát. Nebukadnecár babiloni király kiűzi ugyan az egyiptomi hadsereget Judából, de ezentúl hatalmában is tartja e birodalmat, leteszi királyát, mást rendel helyébe és végül a felkelést megkísértő Cidkijáhut elfogatja, megvakítja és a nép színe javával együtt fogságba hurcolja, a nép alsóbb rétegét az országban hagyja és Gedaljahu kormányzósága alá helyezi, akit azonban egy királyi herceg meggyilkoltat. Ez rettegésbe hozza a nép nagy részét és Egyiptomban keres menedéket, ahová Jeremiás próféta is követi. 3. Az állami élet ideiglenes szünetelése. Izráel pusztulásával az elpogányosodás veszedelme már nem kísértett, a Babiloniába került Juda pedig raboskodása alatt még inkább magába szállott és hivatására eszmélt. A prófétai tanítások itt sem szüneteltek, a foglyok között élt Ezékiel próféta és a Névtelen babilóniai, kinek szózatait Ezsajás könyvének 40—66. fejezeteiben találjuk; állandó levélbeli összeköttetésben maradt velük Jeremiás is. De a jövendőbe irányuló jóslatoknál is inkább hatottak most már a történeti könyvek tanulságai, melyeket ez időben állítottak össze a próféták (Neviim risónim, első, értsd: múltakról szóló próféták: Jósua, Bírák, Sámuel, Királyok K.; szemben a neviim achrónim, a jövendőkre utaló prófétákkal). A külső bánásmód meglepően jó volt, Jeremiás hozzájárulásával házakat építettek, szőlőket ültettek és annyira meggyökereztek, hogy sokan többé visszatérésről hallani sem akartak. Mindamellett vallásukat nem adták fel ezek sem, bár közel állott a kísértés, miután Isten segítségében. Cion rendíthetetlenségébe vetett hitük csalódásba sodorta a reményüket. De a próféták meg tudták győzni őket arról, hogy a fogságbajutás is Isten akarata volt és így Isten nem tehetetlennek bizonyult az ellenséggel szemben, hanem fenségesnek az ítéletben, igazságos világkormányzónak, az erkölcs részrehajlatlan urának, ellenben Izrael volt az, aki eddig sötétben járt és nem akarta a gondviselés útjait felismerni. A múltjukat lezárták, most a jövő számára kellett újonnan berendezkedni. Oltárt építeni valószínűleg nem lehetett, de nem is akarhattak idegen földön és a próféták nem is támogatták volna az erre irányuló mozgalmat, mivel ők csak szellemi, szívbeli istentiszteletet kívántak. A népvallás csakugyan itt alakul át szellemi vallássá: zsinagógákat, gyülekező házakat alakítanak, ahol a prófétai könyveket olvassák, áldozás helyett imádkoznak, a papok helyét világiak foglalják el, kik erre személyes rátermettséget mutatnak fel. De a régi törvényt is érvényre akarják juttatni a jövőre. Ezékiel próféta emlékezetből összeállított könyve végéhez szigorúan papi jellegű kódexet csatol, bár prófétai felfogásához híven ő is abban látja a megújhodást és a jövő reményét, hogy «egységet szívet adok beléjük és új lelket adok beléjük; eltávolítóm a kőszívet keblükből és adok nekik hússzívet» (11. 19). A csüggedőkbe reményt kelt, hogy Isten még a kiszáradt csontokat is tudja életre kelteni, annál inkább egy élő népet, amely csak hiszi, hogy meghalt, mivel az ősök bűnei alatt kell elvesznie. Rámutat arra, hogy az ősök lerótták már bűneiket, az utód nem szenvedhet miattuk, mert Isten egyénenként ítél az emberek felett. Még hathatósabban működött közre a remény és nemzeti érzés fenntartásában a Névtelen próféta, aki ékesszólóan fejtegeti, hogy Istennek céljai vannak Izraellel, a múltban rajta kellett bemutatnia igazságszolgáltatását, a jövőben pedig általa akarja világuralmát a népek között hirdetni. Isten fáklya hordozója Izrael, Cyrus perzsa király pedig az ő felkentje, aki a népet kiszabadítja és hivatásának teljesítésére engedi. Babilonia azzá vált most Izrael számára, ami régente Egyiptom: vaskohóvá, melyben a salaktól megtisztult. 4. Az állami élet újjáalakulása a zsidó vallásos elv uralma alatt és végső élethalálharca Cyrus csakugyan megengedi a zsidóságnak, hogy visszatérjen hazájába. De csak 42,000 lélek él az engedéllyel. A hazatérés két vezér alatt megy végbe: az egyik pap (Jósua), a másik pedig királyi herceg (Zerubábel). Ez a kettős szervezet mutatja már, hogy a fogságban felülkerekedik a vallásos meggondolás és az új állam élete már a teokrácia jegyében indul meg. Azóta is rajta maradt a zsidóságon ez a kétirányú igazodás (a hasmoneusok, főpapok és királyok egy személyben, a rabbik és gáónok mellett az exilarchák, a mai hitközségben pedig a rabbi mellett a hitközségi elnök intézik együttesen a hitközségi ügyeket). Legelső gondjukat a Templom helyreállítására fordították, ebben azonban akadályozzák őket a szamaritánusok. Körülbelül száz esztendő múlik el és még mindig nem áll a Templom a régi fényében. Ekkor Ezra és Nehemia újabb csapatokat vezetnek fel a «Gólaból» (számkivetettség, bujdosás). Ezek új lendületet hoznak, a Templom helyreáll és Jeruzsálem újból benépesedik ; az országba betódult idegeneket kiszorítják, sőt a velük kötött házasságokat is felbontják, nehogy a régi baj, a pogány szellem elharapódzása ismét kiújuljon. Szociális reformokat létesítenek te egyszer s mindenkorra intézménnyé teszik a Tóra felolvasását és értelmezését. Az eddigi áldozati istentiszteletet lassanként háttérbe szorítják a demokratikus jellegű, mindenki számára tett Tóra-olvasás és tanulás, valamint az imádkozás behozatalával. A zsidóság volt hivatva a platói szofokrácia álmának megvalósítására. A Biblia megszűnt kizárólag papok jogalapja lenni és szabad magyarázata által a népművelődés leghathatósabb eszközévé lett. Ezt az elvet karolta fel újból később a reformáció, mikor, az újkori laikus vallásos gondolkodási szabadság magna chartájává tette a Biblia-olvasást. A Biblia-olvasási szabadság nemsokára lelkiismereti kötelességgé szentségesült és elsőnek hozta létre a kötelező iskolázást, — valamint ugyancsak elsőnek a «Szentírás» fogalmát. Megindult a régi vallásos iratok gyűjtése (Kánon), összeegyeztetése, idegen szellemű könyvek kirekesztésével (apokrifálás). Nemsokára előidézi ez a fordításoknak nagy irodalmát is, melyben a görög fordításnak (Septuaginta, l. Zsidó irodalom) az a nevezetes szerep is jutott, hogy a görög világgal megismertesse és megkedveltesse a zsidó tanokat, melyek sok hívet szereztek a zsidóság számára a pogány világból is. A perzsa uralomnak véget vet Nagy Sándor, ki szabadságot biztosít a zsidó vallásgyakorlat számára. Utódai alatt a nagy világbirodalom két részre oszlik: Egyiptomra és Szíriára. Mindkettőben laknak zsidók és tovább élvezhetik a politikai szabadságot. Egyiptomban annyira megkedvelik a görög műveltséget és a görög uralmat, hogy saját maguk templomi használatára lefordítják a Tórát. A történet ítélőszéke előtt való restelkedésből ezt a nemzetietlen lépést udvariassági ténynek, vagy kényszerűségnek tüntetik fel abban a költött mondában, melyet Aristeas levele c. görög apokrif könyvben találunk. Eszerint Ptolomaeus Philadelphus kívánta a fordítást és e célra 70 tudóst küldtek neki, kik külön zárt helyiségben csodamód szóról-szóra egyezően fordították. Ámde a sziriai Antiochus Epiphanes politikai célból erőszakkal hellenizálja a zsidóságot és a zsidó vallás gyakorlását halálos büntetés terhe alatt tiltja. Ez ellen a Makkabeusok keltek fel és hősies küzdelemben előbb a vallási szabadságot vívják ki (Kr. e. 165), a Templomot visszaszerzik és újjáavatják (l. Chanukka), később a politikai fennhatóságot is lerázzák (l. Makkabeusok). A zsidóság e család iránt való hálából a hős makkabeus fiúk életben levő tagját, Simeont ültetik Dávid trónjára; miután ezt saját veje: Ptolomaeus uralomvágyból megöli, Hyrkanos Jochanánban az új dinasztia megszilárdul. A hellenizmus utóhatását azonban nem lehetett ellensúlyozni, a zsidóság a kultúrától nem akart elzárkózni, másrészt pedig a vallásos reakció megkívánta, hogy tiszta zsidó hagyományos élet jusson uralomra. A vallástudomány népszerűsítésével a nép figyelme is a vallás kérdései felé fordul. Ezek közül különösen azok tartják izgalomban a kedélyeket, melyek a görög külvilághoz való viszonyban támasztanak nehézségeket. Az országnagyok politikai szükségességnek érezték, hogy a görög világgal úgy a diplomáciai, mint a társadalmi kapcsolatot ápolják, ebben pedig akadályozta őket a szombati munkaszünetet és étkezést szabályozó Biblia-fejtegetés, mely mind szűkebb és szűkebb körre szorította a mozgási szabadságot. Viszont a sovin hagyománybarátok ép a zsidóság külön jellegének megóvása végett tartották szükségesnek az ily irányú törvényfejtegetést. A hellenbarátok: a szadduceusok, a hagyományhívek pedig a farizeusok pártjában (l. o.) tömörülnek. A Szanhedrin tanácsában és a kormányzatban igyekeznek elveiket érvényre juttatni. A harc hevétől elkedvtelenedve sokan félrevonulnak, a régi rechabiták módjára pusztai, meditáló életre adják magukat és külön rendet alkotnak (esszénusok). A pártharc nem maradhatott soká elméleti téren, hanem átcsapott a gyakorlati kormányzatra is, mikor Salome Alexandrában nő került a trónra, ki a főpapságot kénytelen Jochanan fiára ruházni, míg az uralmat az ő nevében egy másik fia: Aristobulus gyakorolta. A hatalomnak ez a megosztása veszedelmes polgárháborút idézett fel, minek végzetes következménye volt a rómaiak segítségül hívása, Pompejus beavatkozása és az ország lassankénti teljes lenyűgözése. Ezt még elősegítette egy bitorló, a Makkabeus házba beházasodott Heródes király, aki nem értette meg, nem is osztotta népének nemzeti érzéseit és csak a római fennhatóság elismerésétől remélhette trónja megszilárdulását. Árulással és gyilkosságokkal tartotta magát Róma kegyében, mialatt a pénzsóvár római uralkodók mindinkább kiszipolyozták az ország anyagi erejét és halálra sebezték vallásos és nemzeti érzésében. A zsidóság végveszélyben érzi magát, megkísérti a lehetetlent: Róma ellen élet-halálharcot indít, de tízéves hősies küzdelemben elvérzik. Titus császárnak jutott az egykori Nebukadnecár szerepe, hogy a zsidó államot végkép feloszlassa, a Templomot elégesse, a népet pedig részint rabszíjra fűzze, részint pedig széjjelszórja. II. Az állami élet megszűnése után. 5. Az állami életből fennmaradt nemzeti erők gyűjtése a vallásos önállóság szolgálatában. Jeruzsálem másodszori pusztulásával véget ér a zsidó állami élet, de a nemzeti szellem nem aludt ki végkép. Rabbi Jochanan ben Zakkaj volt e kor Jeremiása, aki azt hirdette, hogy a zsidóság fölötte áll az állami életnek és új formákat kell magából kitermelnie. A római impérium ezért el is ismerte a zsidóságot nemzetnek, II. Agrippának meghagyta a királyi címet és birtokait. A fővárosból elüldözött zsidóság még mindig honi földön maradt, de most már nem a Templomban, hanem az iskolákban lüktetett a nép élete. Ez iskolák tekintélyét a Babiloniában maradt és azóta is odaszivárgó zsidóság, bárha szám szerint fölülmúlta az otthon maradottakat, oly tisztelettel ismerte el egy ideig, mint magát a Szanhedrint. Tevékenységükkel kiléptek az iskolák szokványos kereteiből és olyan határozatokat is hoztak, melyek mintha nem is vettek volna tudomást a Templom pusztulásáról, a jövőben várható újjáépítésre számítottak és általában irredenta célzatúak voltak. Meg is volt e tanítások hatása: Traján és Hadrianus császár alatt, egy félszázaddal a katasztrófa után Akiba és tudós társai újból felkelésre lobbantották a zsidó kedélyeket. a küzdelem, melyet Bar Kochba (l. o.) vezetett, véres vereséggel végződött és kegyetlen megtorlás vont maga után, még a tanszabadságot is elfojtották. A római udvarral való kapcsolatot az iskolafők (pátriárkák) tartották fenn ezentúl is. A térítést is megkísérelték a rómaiak, de ez ellen a lyddai határozatokban épített a Szanhedrin védősáncot. Ellenben nagyobb küzdelmet kell zsidóságnak most a terjedő kereszténység hittérítése ellen megvívnia. Az istenségnek megérzékítése egy rokonszenves, kegyes életű istenfia ember személyében nagy vonzóerőt gyakorolhatott még ez időben is a fantáziákra. Pál apostol pedig gondoskodott róla, hogy az új egyház számára nagy engedmények árán szerezzen híveket. Elengedte a körülmetélést és mind a súlyos szertartásokat azon a címen, hogy Jézus mint istenfia, teljes bűntelenségben való kivégeztetése által az Ádám óta öröklött ősbűnt (eredendő bűnt) kiengesztelte s így az Isten ingyen kegyelme, melyet fia leküldésében nyilvánított, olyan nagy, hogy ehhez képest az ember jócselekedete, szertartási érdeme elenyészik, hiábavalóvá lesz. «Új szövetség»-re lépett Isten az emberrel: a cselekedet helyett a hitet kívánja csupán. Ez az ingyen kegyelem, mint valami váratlan örökség természetesen ezreket csábított az új hit zászlajává. A zsidóságtól eltértek azonban még azontúl is zsidóknak vallják magukat, tartják is a zsidó vallási törvényeket (zsidókeresztények). De a Bar Kochba-féle felkelésben már nem vesznek részt, mivel ők már egy eljött Messiás mellett egy most eljövőben nem hihettek. Maguk a pogánykeresztények sem szakítanak mindenben a zsidósággal, vele ülik a szombatot és héberül imádkoznak a zsinagógákban; a törvény abrogálása csak elvben maradhatott, maguknak az apostoloknak kell észlelniük a végzetes libertinizmust, melyet ez a tan előidézett és disztinkciókkal kénytelenek a tömeget visszaterelni a igazság és házassági tisztaság útjaira. A zsidóság most az elszéledés előérzetében a törvényfejtegetés eddigi eredményének lezárásával, a Talmud írásba foglalásával igyekszik egységét fentartani. Minden ezzel szemben fellépő vagy ezt gyengítő törekvés idővel hiúnak bizonyul, a rabbinizmus diadalmasan áll ki minden ostromot. Az ezentúl következő tizennégy sz. egyetlen korszakká olvad össze. A zsidóság élete egyrészt vértanúságba fullad, másrészt irodalmi és vallástörténeti mederbe terelődik. Ezt a korszakot csak kevéssé színezik a különböző országok változatai. A vértanúság a keresztény Európa területére szorítkozik és a keresztény ideológiából ered. Történeti tényként ki kell azonban emelni, hogy, nem a hivatalos egyház, hanem mindig a fellázított tömeg mérte a zsidóságra a legnagyobb szenvedéseket. A pápák védelembe is vették gyakran a zsidóságot úgy személyében, mint vallásos intézményeiben, noha becsülete iránt nem is tanúsítottak kíméletet. Sőt elvvé is vált, hogy a zsidóságot tűrni kell, mivel nyomorult helyzetében ép ez tesz tanúságot amellett, hogy aki Krisztust nem követi, szánalomra méltó sorsra jut. A legnagyobb eretnekirtó pápa III. Ince (1198—1216) is voltakép dogmatikus téren marad a zsidósággal szemben, mikor a keresztényektől való megkülönböztetésül sárgafolt viselés kényszerével bélyegzi meg, úgyszintén csupán dogmatikus álláspontjukat védték meg utódai is, akik a zsidókat hitvitákra kényszerítik keresztény papi tekintélyekkel (1240. Parisban, 1263. Barcelonában, 1413. Tortosában), vagy akik ghettóba szorítják és külön more judaico esküformulát kényszerítenek a zsidókra. Pápák sohasem üldözték ki a zsidókat államukból, sőt több ízben megrótták a királyokat, akik erővel keresztelték meg őket (Nagy Gergely a VI. sz.-ban) és kárhoztatták a keresztesek mészárlásait. II. Calixtus pápa (1119) Constitutio Judaeorum c. bullájában megtiltja a zsidó temetők feldúlását és ebben követi a lateráni zsinat is (1179). Pápák védik meg a zsidóságot a vérvád ellenében és, ami a pápáknál sok önmegtagadást követelhetett, saját elődeik rendelkezéseivel szemben elengedik a zsidójel viselését is. Sőt tovább is megy III. Pál pápa, amikor saját vallása szertartásainak korlátok közé szorításával betiltja a passziójátékoknak a Colosseumban való tartását, nehogy innen a nagy tömeg, megmámorosodva a látványosságtól, a védtelen zsidók ellen irányuló kihágásokra adja magát. IX. Gergely pápa (1233) a zsidóság védelmét egyenesen a közös bibliai alapra helyezi: «hisz egy atyánk van, egy Isten teremtett minket» (Maleachi 2. 10). V. Márton pápa eltörli a külön zsidóbíróságot és a rendes bíróság elé tereli a zsidóság peres ügyeit (Quamquam Judaeis-bulla 1429), megengedi zsidóknak az egyetemek látogatását és tiltja saját papságának, hogy hitszónoklataikban zsidógyűlöletet hirdessenek. X. Leo pápánál meghittje, a római rabbi eszközöl ki kihallgatást egyházi méltóságok számára. VI. Sándor megdorgálja a római zsidókat, kik hitsorsosaik bevándorlását üzleti féltékenységből meg akarják akadályozni. A zsidóság sorsára azonban az is döntő hatású, hogy mint kisebbség kénytelen meghúzódni a keresztény országokban abban az időben, mikor az egyház egyedül üdvözítő voltában vetett hit uralkodik a lelkeken. A «hitetlen» zsidó már a megjelenésével is kihívóan hatott a lakosságra és azzal, hogy a kereszténység jelvényeinek kijáró tiszteletadást kitartóan elkerülte, még fokozta az ellenséges hangulatot. Már a Biblia latin fordításának készítője: Jeromos egyházatya is gyűlöletes hangon szól a zsidókról. Justianus császár (527—565) törvénykönyvében megtiltja a zsidóknak a Biblia eredeti szövegében való olvasását és érvénytelennek mondja a zsidók tanúzását keresztények ügyében. Németországban IV. Henrik még tiltja erőszakos megkeresztelésüket, sőt az önkéntes kikeresztelkedőt is megfosztja a családi örökségtől, de a hűbériség korában a fejedelmek s városok tulajdonuk gyanánt tekintik a zsidókat (Kammer-knecht), úgy, hogy nekik kellett védőurukat drágán megvásárolniuk. A keresztes hadjáratok idején természetesen Krisztus állítólagos megölőire irányult a gyűlölet és ezrével koncolták fel a zsidókat. Csak a magyar zsidóságot kímélte meg Kálmán király, aki a keresztes hadakat nem engedte az országon átvonulni. A középkori babonás. hit vérváddal és ostyafertőzés vádjával is illette a zsidóságot és újabb áldozatokat prédált belőle. Zsidókiűzések között a legnagyobbak: Franciaországból Szép Fülöp alatt .1306, Angliából I. Eduárd alatt 1290; a legvégzetesebb Spanyolországból 1492 és Portugáliából 1498. Az egyedül üdvözítő egyházban való hit mélypontjára jutott az inquizició intézményében. Ezt a spanyol fajtisztaságra alapított nemzeti politika indította meg ugyan, de az egyház szolgáltatta hozzá az eszközöket. Az egyház minden kéteshitű eretnek kikutatására kémszervezetet létesített, a zsidó marannosok, vagyis kereszténységre kényszerített, de titokban zsidó vallást gyakorlók ellen vizsgálatot indít és a gyanúsakat a legfényesebb egyházi ünnepségek kíséretében a világi hatóságok közreműködésével (autó da fé) máglyára veti, miután előbb még a legképtelenebb módon meggyalázta és megkínozta őket. Az inquizició elől menekülteket szerencsére a protestáns vallású Hollandia szívesen befogadja és itt sikerül a zsidóságnak a kereskedelem felvirágoztatásával a vendégszeretetet meghálálni. Angliában is a puritán bibliabarát szellem fölülkerekedésének köszönhető, hogy Manasseben Izraelnek a zsidók bebocsátására irányuló feliratát a parlament és Cromwell Olivér lord protector nagy figyelemre méltatták, őt magát államköltségen vendégül fogadták és utóbb kérelmét teljesítették (1650). Lengyelországban a zsidóság annyira meghonosodott, hogy itt az a monda is talajra talált, mely szerint egy interregnum idején zsidó talmudistát (Saul Wahl) választottak királlyá. A talmudtanulmány nagy virágzásnak indult, de egyszerre véget vet a zsidó jólétnek a Chmelnitzky-féle vérfürdő, mely az adóbehajtást torolta meg. Máskéőp alakult több tekintetben a zsidóság helyzete a keleti országokban. Keletről származik minden vallás és Keletről várja manapság is a hitében enervált Nyugat a lelki felfrissülést. A Kelet talaján a népvándorlás idejében lehetővé vált a magyarral rokon kazár néptörzsnek, hogy a három vallás között válogatva, zsidó vallásra térjen. A Keletről Spanyolországba betódult mórok között éri el a zsidó műveltség és a zsidóság megbecsülése a csúcspontját. A kalifák zsidó miniszterekre bízzák a legfontosabb államügyek vezetését, ezek pedig nem szakadnak el a népüktől, hanem irányában róják le nagyságuk eléréséért a hálát, amennyiben mecénásokként ápolják a zsidó tudományt és irodalmat és nevelik népüket világias viselkedésre. Törökországban II. Mohamed politikai jogokkal ruházza fel az odamenekült zsidókat, Bajazet szultán, mikor Buda elfoglalása után megismerkedett a törökföldre menekült zsidókkal, kárörömét fejezte ki II. Ferdinánd császár fölött, hogy legjobb alattvalóitól fosztja meg magát és gazdagítja velük ellenségét. II. Szelim alatt (1519—66) zenitjét éri el a zsidóság pozíciója, amennyiben Don József nászi, portugál menekült, jelentős állami, diplomáciai szolgálatai fejében naxosi hercegi rangot ér el, amellett, hogy hathatós pártfogásába veszi az odamenekült magyar és a pápai államból kiűzött zsidókat. A közép- és újkorra terjedő ezen hosszú, egyhangú korszak alatt sem aludt el a zsidó néplélek. A legfőbb vallásos kérdések, melyek a Talmud körül felmerültek, a nép egészét is mozgalomba hozták. Keletről indult el a karaita lázadás a Talmudnak állítólag önkényes és mesterkélt megállapításai ellen, mely egy külön szekta alapítására vezetett. Ez számos ősi intézményt megváltoztatott és a tefillint, sófárfuvást, az ünnep másodnapját, a hús és tej keverék tilalmát, valamint a befogadott imakönyvnek használatát elvetette. A nyugatnak szellemi terméke a tudomány és bölcselet, de a világ bölcseleti irodalmának alapvető és máig sem elavult klasszikus műveit az arabok mentették át a keresztény középkor tudományellenes sötétségén és zsidó fordítók révén jutott el a reneszánsz idején az európai irodalomba. Ez a bölcseleti irány a zsidóknál nem fordult ugyan. a Talmud ellen, sőt azzal igyekezett tanításait alátámasztani, mindamellett egy ízben a Talmudot féltőknek Majmuni elleni állásfoglalásából folyólag olyan mozgalom indult meg, mely az egész zsidóságot izgalomban tartotta, kiátkozásokat és hatósági közbelépéseket, sőt zsidó irodalomüldözést is vont maga után. Keletről indul el a kabbalista mozgalom is, mely a talmudi törvénykultuszban megmerevedő vallásos lelkületnek a prófétai érzület felelevenítése révén. való megújhodását eredményezte, mindaddig, míg maga is szertelenségekbe nem esett. Merengése rajongásba, csodák várásába csapott át. Álmessiásokért hevült és ezek miatt világra szóló mozgalmakat keltett, melyekbe a szultán, a pápa és fejedelmek is belesodródtak (l. Álmessiások). E mozgalmak lelki alapja a zsidóságnak a Szentföld iránt soha ki nem aludt kegyeletes vonzódása volt és ez úgy fejezte ki az ősi haza iránt való igényeit a középkor nyelvén, amint azt manapság a cionista sajtómozgalom a jelenkor nyelvén fejezi ki. 6. A zsidó vallásos néptudat beilleszkedése az általános kultúrába. A XVIII. sz. felvilágosodása a zsidóságnak is meghozta úgy a kulturális, minta politikai felszabadulást. Mendelssohn Mózes az első zsidó, ki nagy világi műveltségre tesz szert, német nyelven ír általános bölcsészeti és zsidó vonatkozású munkákat, lefordítja többedmagával a Bibliát német nyelvre és folyóiratot indít meg a modern zsidó iskoláztatás és műveltség terjesztése érdekében (l. Mendelssohn). Dohm révén elsőnek indítja meg a zsidóság egyenjogúsításának európai mozgalmát is, mely Franciaországban Mirabeau felszólalására visszhangot keltett és XVI. Lajos és Napóleon alatt el is érte célját. Napóleon az egyenjogúságot ugyan felfüggesztette, mert a zsidók uzsoráskodásának hírét vette, de az ügy tisztázására egy 110 tagú zsidó notable-gyűlést hívott egybe és miután ezen a zsidóság a hazához való ragaszkodást és a másvallásúakhoz való jó viszonyt vallásával összeegyeztethetőnek, sőt erkölcsi kötelességének vallotta, megalakította (a régi törvényszék mintájára) a 70 tagú Synhedriont. Ez azonban nem ejtett ki érdemleges munkát és a zsidók egyenjogúsításának kiépítése is elmaradt egész Lajos Fülöp uralkodásáig (1830), amikor is az állam a többi egyházzal egyenlően vállalta a zsidóság intézményeinek fenntartását. II. József császár türelmi rendelete (1782) megnyitotta birodalmában a zsidók előtt az ipari, katonai és tudományos pályákat, eltiltja a zsidók ellen irányuló kihágásokat, megszünteti a zsidófolt viselését ós a zsidóvámot. Az egyenjogúsítás gondolatát az amerikai Egyesült Államok nem is tartották szükségesnek átvenni, mivel ott már a jogok megadását is sértőnek találták, lévén a lelkiismereti szabadság az embernek veleszületett és kétségbevonhatatlan joga. Azért ott a kérdést valamennyi egyházra vonatkozóan sokkal alaposabban oldották meg, mert az állam teljesen feladta az egyházakhoz való viszonyát, semmiféle különbséget nem tett köztük, mindegyiknek megadta a teljes szabadságot azon határig, ameddig az állam vagy a másvallású polgárság sérelmet nem szenved, de egyébként a vallás választását és anyagi támogatását senkire nem tette kötelezővé és azt mindenkinek saját lelkiismeretére bízta. Ezt később Franciaországban is követték. Az egyenjogúsítási mozgalmak felszínre vetették Németország egyes tartományaiban, sőt Magyarországon is azt a követelést, hogy a zsidóság valljon szint a talmudi tanok és azoknak az állameszméhez való viszonya tekintetében. Ezen megalázó feltétellel szemben Riesser Gábor, az első zsidó ügyvéd és képviselőházi elnök védte meg hitfeleit (Der Jude c. folyóirat 1832-33). De ép e kornak kedvező hangulatát rontja meg a damaszkuszi és rodosi vérvád (1840), mely Európa szerte óriási izgalmat kelt és melyben az angol Montefiore Mózes és Crémieux zsidóvallású francia igazságügy miniszter s algíri kormányzó Viktória angol királynő és Lajos Fülöp pártoló közbelépését eszközölték ki Ratti Menton francia konzul ármánykodásai ellen. Mindezek az egyiptomi alkirálynál végül a pör revízióját és a vádlottak felmentését eszközölték ki. A tanulságokat levonva Montefiore és Crémieux a jövőbeli zsidóvédelem és egyszersmind a zsidóság földműves és ipari irányú nevelése céljaira megalapítják az Alliance Israelit Universellet Paris központtal. A felvilágosodás százada visszahatást váltott ki a pápai udvarnál. VI. Pius pápa 1775-iki ediktuma minden eddigi jóindulatú pápai intézkedést visszavon, tiltja a keresztényeknek a Talmud tanulását és terjesztését, a zsidóknak pedig a sírkőállítást és minden kegyeleti szertartás végzését. Viszont örvendetes jelenséget is szolgáltatnak a katolikus szellemű országok: Portugália 400 éves száműzés után visszabocsátja a zsidókat, sőt Uganda területét hajlandó az JTO (Jewish Territorial Organisation) céljaira átengedni. Olaszországban pedig I. Viktor Emánuel, Ferenc Józseffel egyidejűleg szentesíti a zsidók egyenjogúsításáról szóló törvényt (l. Emancipáció). A zsidóság egyenjogúsítása egész Nyugat-európában végbemegy a XIX. sz. folyamán. De Oroszország a cári tanácsadók rosszindulata alapján továbbra is középkori vadsággal kezeli a zsidókérdést és a háború előtti Románia sem egyenjogúsította a zsidókat, bárha az 1878-iki berlini szerződésben erre kötelezettséget vállalt. A zsidóság most, hogy levegőhöz jutott, saját keblén belül létesít reformokat, melyek az istentiszteletnek európaiasabb ízlés szerint való rendezésére és a vallásos követelményeknek a polgári élet igényeivel való összeegyeztetésére törekednek. Megváltozik a zsidóságnak arculata és kedélyvilága is, beleolvad a nemzetek egészébe és csak vallását tartja fenn szent örökség gyanánt.7. A zsidó néptudat védekezése az általános kultúrába való merülés ellen. Szomorúan kell észlelnie a zsidóságnak, hogy a világ nem hálálja meg neki a tőle kapott Bibliát és nem viseltetik bizalommal nemzeti érzése iránt. A Franciaországban lejátszódott Dreyfus-pör tárgyalásai alatt, mikor a vádlott személyéről az egész zsidóságra hárították a hazaárulás különben is alaptalannak bizonyult vádját, az ott egybesereglett hírlapírók egyikében a magyar zsidó Herzl Tivadarban villant fel a gondolat, hogy a zsidókérdés addig nem juthat nyugvópontra, míg nem kap egy nemzetközileg biztosított otthont Palesztina földjén. Az eszme oly gyújtó hatással volt, mint annak idején az álmessiások fellépése. A cionizmus mozgalma megindult, sőt sajtópropagandája révén meghódította a zsidóságnak, különösen az ifjúságnak egy részét és megnyerte jelentős államférfiak tetszését is, úgy, hogy a világháború zajában megérlelődött a Balfour-féle javaslat, mely a békekötésben el is fogadtatott. A deklaráció elismeri a zsidók jogait Palesztinára, amely angol protektorátus alatt a zsidóságnak rendelkezésére áll. (L. Cionizmus) A cionizmus megvalósulásával a következő főbb kérdések várnak a történelem válaszára. A palesztinai zsidóság az arab őslakossággal szemben meg bírja-e állani helyét? Gazdaságilag biztosítja-e a föld a zsidóság kellő berendezkedését,függetleníti-e kellően a külföldi behozataltól? A nemzeti érzés kielégülése nem semmisíti-e majd meg a régi ideálokat és nem idézi-e elő a vallási nihilizmust? Miképp lehet másrészt a Tórát és az ősi időkre szabott vallásos törvényeket a modern állami élet keretébe beilleszteni? (Pl. miképp kell a tized törvényét megvalósítani stb.) Külpolitikai konflagrációk esetére biztosítva van-e a zsidó állam tényleges semlegessége? A csekély számú lakosság felvételére korlátolt állam miképp hat vissza a szétszóródásban maradó zsidóság politikai sorsára ? Nem minősítik-e ezeket nemzeti kisebbségekké? A Palesztinában megtelepülő zsidóságban nem áll-e be a nemzeti származás szerinti tagozódás, vagy pedig nem fejlődik-e ott ki oly nacionalista sovinizmus, mely a zsidó prófétai tanításokkal ellenkezésbe jut és idővel az európai zsidó viszonyokra is káros visszahatással lesz? L. Bar Kochba, Giskalai János, Makkabeusok, Jézus, Hillel, Gamaliel, Simon és Juda patriarchák, Akiba, Farizeusok, Esszénusok, Szadduceusok, Chásszideusok, Gáoni korszak, Exilarcha, Gettó, Mártírok, Kereszténység és zsidóság, Messiás, Álmessiások, Mendelssohn, Reform- zsidóság. Ez a cimszó a Magyar Zsidó Lexikonban (1929, szerk Újvári Péter) található . A lexikon digitális változata (tehát e szócikk facsimiléje is) elérhető a www.nagypetertibor.uni.hu, www.zsidlex.extra.hu, www.wesley.hu, http://mek.oszk.hu/04000/04093/html/ webhelyeken. Ez a(z) 5520 .cimszó a lexikon 1006 . s köv. oldalán.