15153.htm CIMSZO: Uj-Testamentum SZOCIKK: Uj -Testamentum. Jézusról és tanításairól szóló könyvek s levelek, amelyek a keresztény vallás alapját alkotják. Jézus maga sohasem tagadta a zsidó néphez és vallásához való tartozását. Első tanítványai sem szakítottak még annyira a zsidósággal, hogy külön felekezethez tartozóknak tűnhetnének fel. A könyveiket is főleg zsidók számára írták. A keresztény egyház dogmatikája, amely ezekből a könyvekből bontakozott ki és a későbbi fejlemények ugyan a zsidóságtól való teljes elválásra vezettek, de ez nem változtathatja meg azt a tényt, hogy a szerzők még a zsidósághoz tartoztak. Ennek a ténynek a felismerésére támaszkodik az a modern felfogás, amely az Ú.-ot irodalmi ellajstromozása tekintetében nem célzatai és hatásai, hanem eredete alapján ítéli meg és ezen az alapon a zsidó irodalom számára reklamálja. Ezt az érdekes, de zsidó részről kevéssé támogatott irodalmi irredentát a jeruzsálemi zsidó egyetem egyik tanára és historikusa indította meg, visszhangot azonban csak Amerikában talált. A könyvek elnevezése a tarsusi Saulra, Pál apostolra vezethető vissza, mégpedig a zsidókhoz (héberekhez) írt levelére (9,15), amelyben ezt írja: «Ekképp ő (Jézus) közbenjárója az U.-nak, mivel meghalván azoknak a bűnöknek való megváltásáért, amelyek az első Testamentum uralma idején voltak». Az Ú.-mal hozott örökség: az üdvözülés; de az ebben való részesedés nem a törvénytartás jutalma, hanem Istentől való ingyen kegy juttatja ahhoz az embereket. «Ezt mondom pedig, hogy a Testamentum, amelyet Isten először kötött Krisztusról, nem lesz felfüggesztve... Micsoda is a törvény? A bűn növelésére adatott. Mielőtt eljött a hit, a törvény által óvattunk. A törvény a Krisztusra vezérlő mesterünk volt, hogy aztán hit által üdvözüljünk, de miután eljött a hit, nem vagyunk többé a vezérlő mester alatt.» (Galatabeliekhez írott levél 3, 17—25). Az Ú. részei a következők: 1. Máté, 2. Márk 3. Lukács és 4. János szerint való Evangélium. Apostolok Cselekedetei. Pál, Jakab, Péter és János apostol, tovább Júdás levelei (összesen 21). János jelenesei. A négy első könyvnek «Evangélium» a neve, ami jó hírt jelent; talán azt a jó hírt, amely Jézusnak eljöveteléről szól, de lehet, azt a jó hírt, amelyet Jézus hozott. Sok ilyen Evangélium volt forgalomban a kereszténység első századaiban, de az egyház valamennyit apokriffá nyilvánította, kivéve Máté, Márk, Lukács és János Evangéliumát, amelyeket kanonizált. De e között a négy könyv között is jelentékeny eltérések vannak és az egyház ennélfogva, a negyedik könyv szentségének érintése nélkül, az első hármat synoptikusnak (együttlátóknak) nevezte el, mert többé-kevésbbé egyeznek. A synoptikusok eredetét az első századra teszi a tudomány, szemben a negyedikkel, amely nem régibb hagyományok összeállításából keletkezett egyesek előadása szerint, hanem egyetlen hellénusi misztikus zsidó író műve és sok olyan anyagot tartalmaz, amelyet a synoptikusok nem ismernek. A negyedik Evangélium szerzője ismerte az első hármat, de nem használta fel az anyagukat és magáról Jézusról is más képet fest, mint amazok. Jóllehet, hogy a könyvek fundamentális jelentőségét már régen ismerték, a kanonizálás mégis csak a niceai zsinat után, a IV. sz. vége felé történt. Az Ú. könyveinek egy része héberül íródott, illetve arameusul, aztán ezeket is lefordították. A fordítók már nem bírhatták tökéletesen az arám nyelvet és ezért homályosul t el sok evangéliumi mondás, amely az eredetiben világos lehetett. Mert itt-ott olyan kijelentést találunk, amelyet nem lehet összeegyeztetni Jézus szellemével és így fel kell tételezni, hogy ezek csak a fordító fogalmazásában vesztették el eredeti jelentésüket. A biblia-kritika sokszor torpant meg Jézusnak e mondása előtt: «hagyd a halottakat az ő halottaiknak, hadd temessék ők el a halottaikat». A kritika jogosan kételkedik a fordítás helyességében, mert bajos feltételezni, hogy így hangzott volna eredeti formájában is a tanítása, hiszen Jézus a szeretet fogalmának adott egyetemesebb értelmezést és lehetetlen, hogy abból éppen a halottak iránt tartozó kegyeletet vetette volna ki. Nyilvánvaló, hogy csak az arám nyelv egyenlítheti ki az ellenmondást. A fordító hibásan olvashatta az eredeti pontozatlan arám szöveget, amely így hangozhatott: «Hagyd a halottat a halott temetőnek (a sírásónak), aki temeti a halottakat». Sok fejtörést okozott a kritikának ez a jézusi mondás is : «Aki hozzám jön és nem gyűlöli meg atyját, anyját, feleségét, gyermekeit, fivéreit, nővéreit és saját életét is, az nem lőhet az én tanítványom». (Lukács 14. 26). Ez nem a szeretet, hanem a gyűlölet hirdetése, azé az engesztelhetetlen gyűlöleté, amely éppen azok ellen fordul, akiket a vérség, a megszokás, a nevelés, a hagyomány, a vallás, de a társadalmi racionalizmus is forrasztotta össze az emberrel és eszményibb érdeklődésével. Jézus az általános emberszeretetet hirdette, lehetséges-e, hogy ezt a nagy gyűlöletet is meghirdette? Itt megint csak a héber nyelv védelmezheti meg a jézusi szellemet. Jézus héberül, vagy arameusul beszélt és az idézett mondásban előforduló gyűlöl ige az ő száján kétségtelenül a száné igeformája volt. Száné ige már nemcsak gyűlöletet jelentett az akkori nyelvhasználatban, hanem válást, szakítást is, főleg a házaséletben, de a fordító nem tudott erről, vagy megfeledkezett róla. A kritika szerint ezen az alapon kell rekonstruálni Jézusnak ezt a mondását, aki nem a szülők, gyermekek, testvérek meggyűlölését követelte, hanem a tőlük való elválást, az elhagyásukat csupán, a hozzá való csatlakozás teljes bizonyításaként. Ez nem gyűlölet, csak egy új élet megkezdése és szelleme szerint rokonságot tart a mózesi meghagyással, amely szerint a hitves elhagyja az atyját, anyját és az ő hitvestársát követi (Genesis). Minderről látnivaló, hogy az a tudományos tendencia, amely az U.-ot a zsidó irodalom számára reklamálja, inkább a keresztény egyház érdeke lehet, mint a zsidóságé. Mert ha a héber- és arám nyelv segítségével sok elhomályosult, vagy a fordításban elferdült evangéliumi helyet eredeti jelentésébe és eredeti formájába igazít vissza a tudomány, nem a zsidó kritikát, amely aránylag keveset foglalkozik a keresztény teológiával, hanem a keresztény kritikát köti meg destruáló munkájában. Az U. keletkezésének formája a zsidó rabbinikus irodalom keletkezésére emlékeztet. Szóbeli hagyományozás előzte meg, a hagyományokat gyűjtötték és tovább adták, mindaddig, míg a könyvek címében megnevezett evangélisták formába öntötték azokat. Az U. ezeket sem nevezi az evangéliumi könyvek közvetlen szerzőinek, hanem tradálóknak csupán, a hagyomány továbbszármaztatóinak és ami azokban olvasható, azt az összeállítók vagy szerkesztők az ő hagyományaik alapján jegyezték fel. Talán éppen a hagyományozással járó nyelvi és időbeli eltávolodások, a leírt korszakok történetének emlékezésbeli transzformálódásai okozták az evangéliumbeli eltéréseket és ellentmondásokat, amelyek sokszor igen nehéz feladat elé állítják a tudományos kutatást. Az eltérések éppen a leglényegesebb történelmi adatokra vonatkozóan állapíthatók meg, így pl. Jézus halálára vonatkozóan is. A szkeptikus történetkutatás éppen ezért nem egyszer, de nem mindig tárgyilagosan afelé a feltevés felé hajlik, amely Jézust csak mithikus alaknak képzeli el. A zsidóságnak semmi oka sincs arra, hogy ezt a negációt a magáévá tegye és örüljön olyan állításoknak, amelyeknek az a legnagyobb hibája, hogy argumentumaikat a nembizonyításból merítik. Viszont tény, hogy Josephus Flavius, a nagy zsidó történetíró, aki Jézus kortársa volt és őt még túl is élte néhány évtizeddel, aprólékosan írt le mindent, ami korában lejátszódott, de történeti munkájában nemcsak magáról Jézusról hallgat, de még a Jézus nevéhez fűzött új vallási mozgalomról is, amely az ő idejében már nagy hullámokat verhetett az U. adatai szerint. Ezen az alapon azonban még nem lehet Jézust egyszerűen a mithológiába utalni, mert Josephus Flavius talán éppen valláspolitikai okokból tartotta kívánatosnak az elhallgatást, vagy azért, mert az ő idejében még nem kristályosodott ki Jézus későbbi jelentősége. Aminthogy az sem felelne meg a történelmi kutatás objektivitásának, ha azt akarnók bizonyítani, hogy Josephus Flavius igenis ismerte Jézust, küldetését és történetét is, csak azért, mert könyvében a következő feljegyzés található: «Ez időben élt Jézus, bölcs ember, ha ugyan embernek nevezhető. Ő ugyanis csodás dolgokat művelt és tanította azokat, akik örömmel fogadták igazságait. Sok zsidót és sok hellént vonzott magához. Ő volt a Messiás. Amikor a mi első embereink följelentésére Pilátus keresztre feszíttette őt, nem hagytak fel vele, akik szerették. Három nap múlva ugyanis újból élve jelent meg nekik, miután az isteni próféták ezt és ezer más csodadolgot jósoltak felőle. Még mai napig sem szűnt meg azoknak a gyülekezete, amely őróla kereszténynek neveztetik.» Maga a keresztény tudományos irodalom is elismeri, hogy ezt nem írhatta Josephus, akinek más felfogása volt a Messiásról. A kohén származású büszke tudós, aki politikus, hadvezér és kormányzó volt, elégszer érezhette a messiási gondolattal járó nyugtalanságot és nem magasztalhatott fel olyan embert, aki súlyos válságokkal fenyegette az akkori zsidóság lelki életét. Josephus csak akkor írhatta volna le ezeket a szavakat, ha szakított volna a zsidósággal, de éppen az iratokból tudjuk, hogy szigorúan a hitéhez ragaszkodott. A kritika meg is állapította, hogy ezt a helyet kétségtelenül keresztény ember csempészte be utólag a szövegbe, mert e hely interpolálására szüksége volt a kereszténységnek, hogy tanításaihoz történetírói tanúságot kapjon, miután az egykorú Tacituson kívül egy historikus sem emlékezik meg Jézusról, és Tacitus is csupán a halálát említi. Mindenesetre nehéz elképzelni, hogy azokban az időkben, mikor újak voltak még a Jézusra vonatkozó hagyományok, de kezdett már kikristályosodni a kereszténység történelmi felfogása, a mozgalomról ennyi szimpátiával írhasson egy zsidó történetíró, mikor nem számíthatott kölcsönösségre és nem lehetett már titok, hogy ha ezeket a hagyományokat a történetírás veszi át, akkor is inkább ellenérzéssel, mint szimpátiával fog fordulni a zsidóság ellen. Az Evangéliumokban valóban már érezhető is a zsidóellenes hangulat. Különösen éles az irányzatosság a Júdás árulásáról szóló epizódban. Olyan alkatelemekből rakták össze ezt az epizódot, amelyek még látszatra sem mentik meg a történeti logikát. Jézus tudja, meg is mondja, hogy tanítványai közül egy el fogja árulni. Ez sejtelemnél több lehetett, próféciánál konkrétebb tudás és az áruló jellemének és szándékának biztos ismeretén alapult. Jézusnak tudnia kellett, hogy melyik lesz az áruló és ha úgy tudta, hogy Júdás fogja elárulni, akkor mégis miért tűrte meg maga mellett'? A történelmi adottságok félreértése és a logika korlátait leromboló célzatosság sugalmazta az árulás exponálását és végrehajtását is. Júdás úgy árulta el Jézust, hogy megcsókolja. Ez volt a jeladás és Jézus személyazonosságának a megpecsételése. Mindez csak amellett a szuppozició mellett történhetett volna meg, hogy sem a hatalom képviselői, sem a végrehajtói nem ismerték Jézust. De az U. előadása szerint százezrek ujjongtak Jézus elé, mikor bevonult Jeruzsálembe. Nyilvános helyeken tanított és prédikált, a templomból kiverte a kufárokat, ami bizonyára nemcsak a papok, de a hatóság figyelmét is reá terelte; el lehet-e hát képzelni, hogy ilyen körülmények között éppen csak a rendészeti hatóság nem ismerte Jézust? Valóban sem a főpap (ha volt szerepe Jézus elfogatásában és tragédiájában), sem Pilátus, aki kivégeztette, mert féltette tőle a római hatalomtól megtámasztott közrendet, nem szorult arra, hogy valaki a ráismerés céljából csókkal, vagy akármilyen más jellel elárulja. Még a romantika és Jézusnak az ellentétek által való glorifikálása sem követel ennyi logikai megtagadást. Hogy ezt az epizódot mégis beszőtték Jézus történetébe, annak csak egy magyarázata lehet, még pedig az, hogy akkor, amikor az Evangéliumot a hagyományok nyomán megírták, már nagyon kiéleződött az ellentét keresztények és Judaiak között és a vallási ellenszenv politikai szükségességnek érezte a zsidók megbélyegzését, főleg pedig a felelősségnek rájuk való áthárítását. Az események még túl frissek voltak ahhoz, hogy elviselhessenek a történelmi tényekkel meg nem egyező vádaskodást, különösen olyant, amely az egész nép ellen lazíthatta a Krisztushívek fájdalmát és haragját. De szimbolikus sejtetést elbírt már az akkori hangulat. Jézus elárulójának tehát Judást (Juda) tették meg, az egész nép nevének hordozóját, a megbélyegzés ilyenformán nemcsak őt magát érte, hanem az egész népet is (Judaeusok), amelyet szimbolizál. A célzatosság és a mindjobban erősödő keresztény ellenségeskedés nem kerülte el az akkori zsidók figyelmét és az új vallás hatásai is már oly nagy erővel mutatkoztak, hogy az ősi zsidó vallás védelmet követelt. A zsidó hagyomány őrzői ennélfogva állást foglaltak az új hit terjesztői ellen és különféle törvényes intézkedéssel körülbástyázták a zsidó hitet és zsidó életet, hogy abba semmi se szivároghasson be az új vallás lényeges tanításaiból. Ezek közzé az intézkedések közzé tartozik pl. a miséhez használt bor tilalma is. Ezek a belső elsáncolások azonban nem viselik magukon a harciasság jellegét. Az akkori zsidóság még nem vitatkozott a kereszténységgel és mikor meg is indult (különösen Alexandriában) az apologetikus irodalom, ez akkor is inkább csak a judaizmus ismertetésére és feldicsérésére szorítkozott, de kevés szót vesztegetett arra, hogy más vallásokat lebecsüljön. Ez annál feltűnőbb, mert az új kereszténység nem volt ennyire kíméletes és írásai sok célzatossággal keserítették az akkori zsidóságot. De az itt-ott kiütköző célzatosság sem vonhat le semmit sem az evangéliumi könyvek értékéből és szépségeiből. Az ethikája kétségkívül nagyon alkalmas arra, hogy a vajúdó és kibontakozó új világszemlélet rajongóit még nagyobb rajongásra lelkesítse. Minthogy azonban kiválasztott egyének erkölcseiből építi ki erkölcsi rendszerét, mégis mást ad, mint ami a társadalmi erkölcstan fogalmát fedi. Eszménynek fölemelő az evangéliumi béketűrés, de évezredek tapasztalata és a keresztény államok múltja és jelene is mutatja, hogy sem a társadalom, sem az állam nem állhatna fenn, ha következetesen érvényesítené a krisztusi princípiumokat és az arcul ütött nép, az arcul ütött ember a másik arcát is odanyújtaná a megbántójának, vagy kenyérrel dobálná meg az ellenségét, aki kővel dobta meg. Nehéz a társadalom berendezkedésébe beleilleszteni azt a tanítást is, hogy az ember ne törődjék a holnappal, ne dolgozzon, ne takarékoskodjék, hanem bízza csak arra magát, aki felöltözteti a mezők liliomát. Jézus megbocsátott a bűnösnek, mert «nem tudja, mit csinál». Ez az emberfeletti türelem nem a gyakorlati élet hajtóereje és nem szilárdíthatna meg állami kereteket sem, mert nem a bűn büntetlensége, hanem megtorlása biztosítja a közrendet és a kormányzat éppen a megoldás jogának birtokában válik hatalmi tényezővé. Még a keresztény egyházi állam sem követhette Jézus példáját a bűnbocsánatban. Ez a határtalan türelem tehát csak elérhetetlen eszményként tündököl az Evangéliumból a keresztény világ felé és inkább gyönyörteljes meghatódásokra, mint példakövetésre ösztönöz. Valahol azonban mégis csak el kellett ültetni ezt a jézusi virágot, amely sokkal szebb, semhogy nyomtalan elhervadást érdemeljen meg, de sokkal érzékenyebb és mennyeibb is, semhogy mindenütt virágozhasson. Az egyház ennélfogva később szerzeteket teremtett és a szegénységet, alázatosságot, béketűrést és minden más erényt, amelyet közönséges emberi erő nem bírhat el, rájuk súlyozott. Ezzel a dualizmus elvét vitte be a morálba, amely pedig egységes és ellenzi az emberi kötelességeknek elosztását olyan formán, hogy azok csak erre kiszemelt erkölcsi teherhordókat igázzanak le. Korán vehették észre, hogy akkor már, mikor ennek a felfogásnak sem irodalma, sem intézménye nem volt még, válságokat idézhet elő és éppen Pál apostol volt az első, aki a jézusi elv kivihetetlensége s az elv és gyakorlat között való nagy különbség folytán ráérzett a korrektivum szükségességére. Az ő irataiban lényegesen más az evangéliumi erkölcs filozófia, mint az Evangéliumokban, és más, mint Keresztelő János felfogásában is. Keresztelő János még azt hirdette: Térjetek meg, alakuljatok át «szellemben», mert közeledik Isten országa. Ő tehát még az ember tudatos megtisztulásától, a szellemi megújhodástól várta Isten országának eljövetelét. De Pál apostol már nem bízott az emberiség teljes megtisztulásában, viszont az üdvösség reményétől sem akarta megfosztani, azért megteremtette hát a maga rendszerét (paulinizmus), amelynek az a leglényegesebb princípiuma, hogy nem emberi törekvés hozza meg az Isten országát, hanem meghozza egy titokzatos felsőbb hatalom, az Isten kegyelme. Ez a kegyelem pedig nem megszolgált és kiérdemelt jutalom, hanem ajándék csupán. A bűn fennmaradásával azonban mégsem lehet elképzelni Isten országának eljövetelét, az eredendő bűn princípiumának fenntartása viszont kizárja az emberiség bűntelenségét és kizár olyan tökéletes megtisztulást is, amely az Isten birodalmának boldog korszakát nyithassa meg. A Keresztelő János által hirdetett megtisztulás helyébe tehát az Isten kegyelméből való paulini megváltás lépett. Ha az eredendő bűnnel született emberiség nem is tisztulhat ki saját akaratából öröklött terheltségéből, kitisztulhat belőle a megváltás útján, vagyis úgy, ha valaki az egész emberiség bűneiért engesztelő áldozatul ajánlja fel magát az Istennek. Ez a Megváltó természetesen nem lehet ember, mint a többi ember. Nem születhetett öröklött bűnnel, hanem olyan tisztaságban, amelyet emberi bűn nem fertőzhet meg. A Megváltó ennélfogva csak Istenember lehet, az Isten fia, aki feláldozza magát. Pál apostol természetesen nem vetette el az emberi jó cselekedeteket, de annyi erő nem lehet bennük, mint az Isten kegyelmében és az Isten birodalmát csak a nagyobb erő hozhatja meg, nem a kisebb. Most már még csak egy téglát kellett beépíteni a hatalmas paulini elgondolásba és Pál apostol beépítette. Ez a Hit, amely mindennél hatalmasabb és minden emberi érdemet fölülmúl. Isten kegyelmét csak a Hittel érdemelheti ki az ember. «Annak okáért állítják bizonyosnak; «…az ember megigazul a hit által, a törvények teljesítése nélkül.» (Pál, Római levele 3. 28.) De a messzelátó Pál, ha az emberi élet csúcsára a Hitet építette is, mégis féltette, legfőként pedig az első keresztények tanításától féltette, amely nem tűrt megalkuvásokat (és ilyen megalkuvástalansággal jutott az be az Evangéliumokba is). A paulinizmus ennélfogva fölszabadította az opportunizmust, csak azért, hogy kisebbre csökkentse a súrlódási felületet, mert a küzdelmek és torzsalkodások megrendíthetik az új vallást, amely még nem erősödött meg eléggé. Ezért figyelmezteti a tanítványait : «Meg ne botránkoztassátok sem a zsidót, sem a görögöket, sem az Isten születését, miképpen én mindenekben mindeneknek kedveskedem (Korinthusi levél, 10., 32—33.). Így hirdeti a megalkuvást a házasságkötés tekintetében is, mondván: «jobb a nőtlenség, de jól cselekszik az is, aki megnősül» (u. o. 7., 26—28.). A paulinizmus magában hordta a fejlődést és nem is állt ott meg, ahol mindennél sugárzóbb őrtoronnyá a Hitet építette fel. A jó cselekedetekkel szemben elfoglalt kicsinylő álláspontjáról és az opportunizmusról csakhamar a Tóra teljes érvénytelenítésének terére került, olyannyira, hogy a törvényt károsnak nyilvánította. «Mert a törvény haragot szül: ahol nincsen törvény, ott nincsen törvény ellen való cselekedet.» (Római levél, 4., 15.) Még ezt is mondja: «Mit mondjak tehát: a törvény bűn-e? Távol legyen. Sőt inkább, a bűnt nem ismertem meg, csakis a törvények által, mert a bűnös vágyat sem ismertem volna, ha a törvény nem mondta volna: «Ne kívánd felebarátod feleségét» (u. o. 7., 7.). A törvénytől elszabadította magát Pál apostol, de nem szabadította el magát a zsidó írásmagyarázat, a hagyományos aggada (haggódó) módszereitől és a törvénytől való függetlenítés jogosságát haggadikus fejtegetéssel igazolta. «A törvény csak addig uralkodik az emberen, amíg él. A férfi hatalma alá van rendelve a nő, a férfihoz van kötve, amíg a férj életben van; ha meghal a férj, megszabadul az asszony a férfi hatalmától. Azért az ő férjének életében paráznának mondatik, ha más férfiúhoz megy feleségül, de ha meghalt a férje, megszabadult akkor a törvénytől, hogy ne legyen parázna, ha máshoz megy férjhez. Atyámfiai, ti is meghaltatok a törvényre nézve a Krisztus testében, hogy másé lehessetek; minekutána meghalt az, kinek kötelékében voltunk» (Római levél, 7., 1—6.). A paulinizmus, vagyis a törvény hatálytalanítása végzetessé válhatott volna az új egyházra, ha felül nem kerekedik más apostolokban a belátás, hogy a törvény mégis jó, ami már egyes apostoli levelekben is bőven kifejezésre jut. Valószínű, hogy nem csak az apostolok küzdöttek a paulinizmus ellen, hanem a zsidók is, de hogyan, milyen eszközökkel küzdöttek ellene, arról nem maradtak írott bizonyítékok, csak az akkor állandósult héber imákban találhatjuk meg a védekezés nyomait és ezekből azt is megállapíthatjuk, hogy leginkább az isteni egység felbontása ellen küzdöttek és az Isten országának olyan elképzelése ellen, ahogyan az a paulinizmusból bontakozott ki. Az Egyisten-gondolatot valószínűleg már régebbi hatások ellen védelmezték meg, főleg a zoroasztrismus ellen, amely fölmentette Istent a rosszért való felelősség alól, mert azt más hatalom alá rendelte. A «két hatalomban való hit» nem fért össze a zsidó felfogással és bizonyára ez ellen tiltakoztak abban az imában, amely Istent dicsőíti, «aki (egymagában) alkotta a világosságot és sötétséget». Az istenegység nem metafizikai kérdések megoldásaként jelentkezett a zsidóknál, hanem az erkölcs következménye gyanánt. Ha egy az igazság, egy az embertestvériség, egy a a szeretet, akkor szükségkép csak egy lény lehet, aki mindezt akarja. Az Isten sem az igazságban, sem a testvériségben, sem a szeretetben nem tűrheti a jogtalanságot és a rosszat, de mert ellentétes hajlamok mellett is egységes az emberiség, az emberi ellentétes hajlamok iránt is könyörülettel és elnézéssel viseltetik. Igazságszolgáltatás és kegyelem között azonban nincs is dualizmus, a kettő összeforr az ember gondolkodásában, ha azzal Istenhez emelkedik, aki maga is kegyelmes és igazságos egyidőben. Azért alakult ki a zsidó imákban a gyakran visszatérő megszólító formula: Atyánk, királyunk (ovinu malkinu). Az atyához könyörög a zsidó bizalom, mert kegyelmes és a királyhoz, mert igazságos. De az egy Istenről vallott zsidó felfogásban az Isten birodalmának gondolata is egységes formát követelt. Az Evangéliumok Isten országa, amely kegyelemképpen azoknak adatik, akik hisznek, nem elégítette ki az egyetemesség felé hajló zsidó szemléletet. Az isten országával szemben tehát megalkották az Ég uralmá-nak (Malchusz somájim) fogalmát, amely egyetemesebb és amelynek tükörképe a zsidó próféták utópiája olyan korról, amikor az Egyisten védelme alatt egyetlen egy Istenországban forr majd össze az egész emberiség és sem gyűlölet, sem fegyverek vérontása nem lesz többé a földön, hanem csak béke és boldogság. Az Ég uralmáról való gondolattal védekeztek az U. Isten országának vonzó képe ellen és ezt sok imájukban (Olénu, Malchijosz) juttatták kifejezésre, ahogyan már régebben proféciálták: Isten lesz királlyá az egész földön, akkoriban egy lesz az Isten és egy az ő neve. (Zakariás 14., 9.). Az Ú. könyveit héberre is lefordították és különösen az angol misszionáriusok terjesztik a zsidók között. Ez a cimszó a Magyar Zsidó Lexikonban (1929, szerk Újvári Péter) található . A lexikon digitális változata (tehát e szócikk facsimiléje is) elérhető a www.nagypetertibor.uni.hu, www.zsidlex.extra.hu, www.wesley.hu, http://mek.oszk.hu/04000/04093/html/ webhelyeken. Ez a(z) 5153 .cimszó a lexikon 918 . s köv. oldalán.