14800.htm CIMSZO: Szent és szentség SZOCIKK: "útja a rossz elkerülésében és önfegyelmezésben s a jó gyakorlásában áll. Ezékiel, a kohanita-törzsből való (papi) próféta teszi meg éppen Mózes III. könyve alapján központi eszmévé a szentséget, mely az exilium utáni zsidóságnál két irányban fejlődött: a szadduceus papság (l. Szad-duceusok) a nyomatékot a külső szentségre helyezte, míg a régi chásszideusok (l. o.) és utódaik, a farizeusok (l. o.) és esszénusok (l. o.) a belső szentséget tették az élet főcéljává. A papi rendszer Ezékiel próféta után tíz fokát említi a szentségnek s ehhez képest a tisztátlanságnak is tíz fokát különbözteti meg. Az egész ókori zsidó templomi ritus minden részletében a szentség fogalmának papi értelmezésére van alapítva. A chásszidousok ezt a mondást ""legyetek szentek"", így értelmezték: ""különitsétek el magatokat a többi emberektől"" (Szifra, Kedósim L). Tőlük származik ez az aforizma : ""Ahol a Tóra szentségről beszél, ott szem előtt tartja a bálvány-imádástól, valamint az ezzel karöltve járó erkölcsi romlottságtól és kicsapongástól való távoltartást (u. o. 9. 11 és Levit. Rabb. 24. A chásszideus szentségideál a paphoz hasonló és testi életben az angyalokhoz hasonló szentség (Jer. Targ. Exod. 22. 30; Lev. 22. 7; Num. 15. 40). Valószínűen azért kapták a tőlük eredő farizeusok nevüket, (Perusim, a m. akik elkülönítik magukat személyektől és tárgyaktól, amelyek mételyeznek). A szentség rendszertanához tartozott a testi tisztaság is, melynek első követelménye volt a reggeli ima és az összes étkezések előtti szabályszerű lemosás (Beráchót 53b) és feltétlen tartózkodás minden tiltott dologtól (Jebám. 20a; Taán. lla), főleg pedig tisztátalan gondolatoktól és pillantásoktól (Sabbat 86a; Seouóth 18b). A zsidókat a Sibyllinák (II. 168) szent embereknek nevezik, különösen azonban a mártírhalált halt chásszideusokat (u. o. 2. 263), míg a jövő Izraelét az apokrif Salamon-zsoltárok (17. 28. 36; Sibyllinák 14. 859) szent nemzedéknek neveik. ""Izrael szent jellege Istentől adatott neki a végső időkig."" (Levit. R. 24.) A rabbinikus ethikában a szentség a legmagasabb eszmény (Szóta 9. 15), de csupán csekélyszámú kiválasztottat neveznek szenteknek (Bölcsesség K. 5. 5; Peszách. 104a; Sabb. 118b; Ketub. 103b). Szent gyülekezet v. a szentek gyülekezete egy esszénus társaságnak volt a neve (1. Esszénusok), amely közös munkában és testvériségben, vagyonközösségben élt a Messiás jövetelét várva. Az Uj-Testamentum szentségfogalma is innen ered. A rabbinikus tanítás szerint ""Senki sem nevezhető szentnek halála előtt"" (Midrás Tehill. 16. 3); ""a szentekben akkor lehet bízni, ha már a földben vannak"", mert ""isten nem helyezi bizalmát szentjeibe"" Jób 15. 15). A teljes szentség csupán Istennek lehet attribútuma (Jerus. Beráchót 9. 13a); ""Az ember szentségben aszerint emelkedik, aminél inkább emelkedik az isteni felé és az érzéki dolgok fölé"" (Jóma-trakt. 39a). Az egész zsidó törvényhozás célja az élet megszentelése, melyet jó cselekedetekkel, a szombat megőrzésével, megszentelésével és Isten nevének meg-szentelésével(Kiddus ha-Sém) lehet elérni (Midrás Tehill. 20. 5. Zsoltárhoz). Az ily szentség az, amely felemeli az embert s amely áthatja az élet gondolatait és motívumait s ezért az ethika lehető legmagasabb princípiuma. A szentség a rabbinikus irodalomban azonos fogalommá vált az élet, a cselekedet és gondolat tisztaságával. A tiszta életről Maimonides a Jad ha-Chazaka Kedusa c. fejezetében Nachmanides pedig az Iggeresz ha-Kedusa-ban (Levél a Szentségről) szól részletesen.