13972.htm CIMSZO: Pozsonyi zsidók SZOCIKK: Pozsonyi zsidók. A középkor magyarországi városaiban az akkori idők kegyetlen szellemét azok a zsidók érezték meg leginkább, akik az Ausztriához közel fekvő német vidékeken laktak. Mikor még a színmagyar városokban a zsidók békességben éltek, Pozsonyban már lángot vetett az inkvizíció máglyája és 1250—80 körül már zsidó mártírokat követelt a vallási türelmetlenség (l. Jónáth rabbi). Az Árpádkor végéig, ez eset kivételével, azonban zavartalanul élvezték az általános nyugalmat, melyet a törvényes rend biztosított számukra. III. Endre 1291. Pozsony városának adott kiváltságlevelében külön kiemeli, hogy az ottani zsidók a többi polgárok minden szabadságát élvezzék. Nagy Lajos még 1845. a P.-at egy sorba állítja a többi polgárokkal, midőn felszólítja őket, hogy járuljanak hozzá a közterhek viseléséhez. Ez az egyenlő bánásmód azonban megszűnt, mikor Lajos a hittérítés útjára engedte magát terelni. Ennek a következményei egyaránt sújtották a pozsonyi zsidókat az ország egész zsidóságával együtt (l. Kiűzetés). Amikor 1360. a király kiűzetési rendeletét foganatosították, a P. Hamburgban telepedtek meg és innen perlekedtek adósaikkal, hogy régebbi követeléseikhez hozzá juthassanak. A pozsonyi zsidó bíró Hainburgban tárgyalt velük, ahol a tanáccsal és Schikerlein zsidóbíróval oly egyezségre lépett, hogy egy éven belül be kell mutatni adósleveleiket a hamburgi és pozsonyi zsidóbírónak, mert különben azok érvényüket vesztik. Pozsony város 118 fonttal tartozott a Hainburgba menekült pozsonyi zsidóknak. Az összeget 1364. meg is fizette. 1364-ben tértek vissza a zsidók Pozsonyba, ahol ekkor már határozottan érezni lehetett a zsidó ellenes hangulatot, mint a többi olyan városokban, ahol a német elem volt túlsúlyban. Pozsonyban találhatók meg leginkább a zsidókat megszorító helyi intézkedések. Itt a tulajdonképpeni zsidó adón és papi tizeden kívül a város minden terhének viselésére kötelezték, azonkívül különféle adókkal terhelték őket, főkép olyanokkal, amelyek vallásos életükkel állottak vonatkozásban (l. Zsidó bor). Kellemetlenségeket szereztek nekik a hús eladása körül is, úgy hogy a tárnokmester közbe lépése vált szükségessé. Nagyon sújtotta a P.-at az 1376 körül Pozsony városa által kiadott új zsidótörvény, amely a zsidók rovására súlyos megszorításokat tartalmazott, noha ez időtájt a zsidóöltözetet még nem kényszerítették rá a zsidókra. A XV. sz. vége felé viselték a P. a meg különböztető ruhákat (l. Zsidóöltözet) egészen 1020-ig, amikor már az ilyenféle zsidójeleket az ország többi részeiben megszüntették. Ugyancsak a XV. sz.-ban valósággal hivatalból bélyegezték meg a P.-at és a zsidókat összeíró lista a «Gonosz zsidók lajstroma» (l. o.) nevet viseli. Az pedig régi szokás volt, hogy a kovásztalan kenyér ünnepén zaklatták a zsidókat (l. Háborgatás). A P. anyagi megterhelése időnként annyira súlyosodott, hogy a rajuk rótt kötelezettségeknek nem tudtak eleget tenni. V. László ezért 1454. keményen megdorgálta őket. Mikor a városok zsidótartási joga (l. Zsidótartás) mindjobban megerősödött, Pozsony is fennhatósága alá szorította a zsidókat, annál inkább, mert. már 1440—1450-ig Erzsébettől megkapta a zsidóktól járó jövedelmeket, majd Hunyadytól még további két esztendőre. A zsidók ilyen elajándékozását Pozsony úgy értelmezte, hogy mivel a zsidók az ő tulajdonába tartoznak, minden adóssága a zsidókkal szemben is érvényét veszti. 1453-ban V. László Bécsből Pozsonyba jött, hogy Hunyady lemondása miatt a kormányt személyesen átvegye és ekkor a zsidókra vonatkozólag két ellentétes rendeletet adott ki. Az egyikben, hogy Pozsony polgárait királyhűségükért megjutalmazza, elengedte a zsidóknak járó kamatok megfizetését és a város kérelmére a tőke fizetésére is két terminust adott. Ugyanekkor azonban két budai zsidónak, mint a magyar zsidóság képviselőinek (l. Zsidó népképviselők) kiadta IV. Béla szabadságlevelének (l. Béla zsidótörvénye) megerősítését tartalmazó okiratot. Jellemző V. Lászlóra, hogy a jogfosztó intézkedését febr. 6-án, a kiváltságlevelet pedig, vagy még ugyanezen a napon, vagy a rákövetkezőn adta át. Mátyás király 1459. ünnepélyesen elismerte Pozsony városának azt a jogát, hogy az ottani zsidókat fennhatósága alá vegye, ami az 1405-iki országgyűlés következménye volt, mivel az a magánjogi és büntető eljárást a királyi városokra ruházta (l. Városok bírói hatásköre). Felemlítendő az a rendelet, amelyet Mátyás 1475. bocsátott ki Pozsony fölterjesztésére. A város lakóinak szigorúan meghagyja, hogy a P.-nál ingatlant senki el ne zálogosítson, viszont a zsidóknak is megtiltotta, hogy keresztényektől fekvőségeket vehessenek zálogba. Mátyás ezt az intézkedését azzal indokolja, hogy mindég gondoskodni szokott a nép javáról és azt is hozzáfűzi, hogy kereszténynek törvényes kötelessége elkerülni a zsidókkal való közlekedést, mivel az ingatlanaiknak zsidókézre jutása nyilvános botrány a kereszténységre nézve. Ezzel a rendelettel egyidejűleg Pozsony városát is felmentette azon kötelezettség alól, hogy a zsidóknak nem pozsonyi polgárokkal szemben igazságot szolgáltasson. II. Ulászló, amikor anyagi érdekei erre ösztönözték, nyers erőszakkal bánt a P.-kal, 1491. többeket fogságba vettetett, mert a követelt kölcsönt nem bocsáthatták a rendelkezésére (l. Ulászló kölcsönei). Mátyás óta már a zsidó prefektura intézte a zsidóság ügyeit (l. Zsidó prefektura) és a P.-tól követelt kölcsönök behajtása is a zsidó prefektus feladata volt. Ez a prefektus Mendel Jakab (l. o.) a budai zavargások idején (l. Budai zavargások) Pozsonyba menekült családjával együtt és bár a királytól védlevelet kapott (l. Védlevél), még sem élhetett nyugalomban, mert már itt is elfajultak a zsidóüldözések (l. Pozsonyi zsidóhajszák). Ez időben már a. P.-ra nézve kötelező volt a zsidó öltözet viselete, ami sok bajt zúdított rájuk, mert az utcán soha sem járhattak kellő biztonságban. Az országban a P-ra kényszerítettek legtovább a megbélyegző viseletet, még azután is, hogy a II. Lajos 1520 körül országszerte felmentette a zsidókat zsidójelek viselete (l. Zsidójel) alól. Pozsony makacsul ragaszkodott ehhez az intézményhez, mindenféle zaklatásokkal kényszerítette a zsidókat a viseletükre, míg végre a király szigorú rendelete vetett véget az önkényeskedésnek, kimondván, hogy a zsidók a kincstárhoz tartoznak és azok a jogok, amelyekkel ők rendelkeznek, csak a királyt illetik meg. Pontos adatok azonban arról nem maradtak fenn, hogy Pozsony mikor engedelmeskedett a királyi rendeletnek. Ez idők során az állandó elnyomatás keserveit élték át a P. és legjellemzőbb erre a még II. Ulászló alatt történt megzsaroltatásuk, amely arra az elhatározásra kényszerítette őket, hogy elköltözzenek Pozsonyból. Ez a szándékuk azonban határozott ellenzésre talált a királynál, mert a királyi kincstár károsodását jelentette volna, ha a zsidók ezentúl valamely főúrnak adóznak azon a birtokon, amelyen megtelepednek. A zsidók tömeges elköltözését ellenezte maga a zsidó község is, mert a hívek létszámának csökkenése megnehezítette azon adóknak a fizetését, melyekért a község felelt. 1506 előtt kezdődött meg a P. elköltözése, akik az erdélyi vajdának, Péter, szentgyörgyi és bazini grófnak birtokain telepedtek meg. A király parancsára a gróf távozásra szólította fel a zsidókat, akik így kénytelenek voltak visszaköltözni régebbi lakóhelyükre. Ekkor még viszontagságosabb idők következtek rájuk, mert rosszabbul bántak velük, mint azelőtt. Ulászló emiatt több ízben megintette a várost, majd 1511. felszólította, hogy a zsidó prefektus megbízottjával kössön egyezséget. De ennek sem volt meg a kellő eredménye. Ekkor a zsidók másodszor is elszánták magukat az elköltözésre és a szepesi gróf fennhatósága alá akarták magukat helyezni, ami komoly következményekkel járhatott, mert a szepesi gróffal ép akkor volt baja a királynak, aki tudta, hogy ez a gróf nem adja ki úgy neki a zsidókat, mint Péter szentgyörgyi és bazini gróf. A király ekkor levelet íratott a kincstárnokával Pozsonynak és felfedte azokat a káros következményeket, amelyek a kincstárt érik a zsidók elköltözésével. II. Lajos uralkodása alatt is éppen elég sok kellemetlenség érte a P.-at és az anyagi megterhelésükön kívül még gazdasági korlátok közé is szorították őket. Megtiltották nekik, hogy posztóval, lovakkal és még egyéb «nekik tilos» árúval kereskedjenek. Valószínű, hogy ez a rendelet kiterjedt az ország többi zsidóira is. Mégis mindamellett, hogy Lajos uralkodása alatt nyomasztó és igazságtalan kormányrendeletek sújtották a zsidóságot, ha tekintetbe vesszük Lajos szorult és szegényes helyzetét, el kell ismerni, hogy nem élt soha olyan királyi önkénnyel a zsidókkal szemben, mint Európa-szerte a többi uralkodók, vagy az ő elődei, akik a kamaraszolgák pénzével és vagyonával szabadon rendelkeztek (l. Kamaraszolgák). Ezidőtájt a P. bizonyos ideig vezérszerepet is játszottak az ország zsidói között, mert ez a szerep időközönként Megoszlott a székesfehérváriak, soproniak, pozsonyiak és legvégül a budaiak között. E korszakban, a P. állandó létszáma 800-ra tehető, ez a szám azonban a mohácsi vész idején az odamenekült zsidók számával együtt vagy háromezerre emelkedett. A mohácsi vésszel egyébként egy teljes korszaka zárult le a zsidóságnak, amelynek története az 1526-ot követő időkben egészen új alakot ölt. (L. Pozsony). V. ö. Kohn S. A magyar zsidók története. Ez a cimszó a Magyar Zsidó Lexikonban (1929, szerk Újvári Péter) található . A lexikon digitális változata (tehát e szócikk facsimiléje is) elérhető a www.nagypetertibor.uni.hu, www.zsidlex.extra.hu, www.wesley.hu, http://mek.oszk.hu/04000/04093/html/ webhelyeken. Ez a(z) 3972 .cimszó a lexikon 722 . s köv. oldalán.