13697.htm CIMSZO: Optimizmus és pesszimizmus SZOCIKK: Optimizmus és pesszimizmus. A judaizmus világnézete alapjában véve és lényegénél fogva optimista, bár a zsidó élet- és vallásbölcselet kifejezésre juttatja a pesszimizmust is. A Genezis első két fejezete már megállapítja, hogy mindaz, amit isten teremtett, nagyon jó, csupán az emberre nem mondja ezt, amiből következik, hogy miután az embernek a jó és rossz közt szabad választás adatott (l. Akaratszabadság), az élet rossz vagy jó oldala tőle függ s nem a természeten múlik. Ezt a két főelvet, hogy a teremtett világ lényegében jó s hogy az embernek morális szabadság adatott, fejezi ki később is számos alkalommal a zsidó mentalitást. E szerint a gondolat szerint boldogság és jóság azonos kategóriák. Azonban ez utóbbi következtetést már nem lehetett bizonyítani, mert a tapasztalat és megfigyelés úgy a magán-, mint a közéletben annak ellenkezőjét mutatta, (Chabak. 1.3—4; Jesája, 49.4; Jeremiás 12. 1—3; Malachius 2. 17, 3.13-15; Zsolt. 44. is 73., v. ö. Beráchot-trakt. 7a). A zavarból a próféták messiási eszméje vezetett ki s ebben az eszmében jelölték meg azt az utat, amely a világ zavaraiból az isteni hatalomból eredő harmónia felé vezet. (l. Messiás). Jellemző a zsidó mentalitásra és teodiecára, hogy a messiási reménységek próféciái célzást sem tesznek a megtorlásra és jutalmazásra (Zsolt. 37. 10—22.; 92. 13—16; Jesája 2. 2—4., 11. 9; Malachius 3. 18.; 4.1-3). Az apokrifák ezzel szemben O.-ukat már azzal a gondolattal tágítják ki, hogy a földi élet szenvedéseiért a jövő életben talál az ember kárpótlást, ahol az erényt megjutalmazzák. (Baruch apokalipszise 14. és Ezra IV.) Az O. problémájának kifejezője Jób Könyve. Ennek szerzője határozottan elveti a szenvedés és bűn azonosságát, anélkül, hogy az igazságos életű és mégis szenvedésekkel sújtott ember boldogtalanságának okairól magyarázatot adna. Ezenkívül az emberi élet hiábavalósága is kifejezésre jut Jóbnál (7. 1—9., 14. 1—2.), de a Zsoltároknak is kedvenc témája ez (42. 10., 89. 45 és köv., 90. 9—10). Főképpen azonban az Ecclesiastest (Kohelet) uralja ez az eszme. Ez a könyv az exilium utáni korból származik és kétségen kívül a hindu-perzsa filozófiától vett át pesszimista eszméket is. Látszatra valóban pesszimista az Ecclesiastes, valójában azonban át van itatva zsidó optimizmustól és az a gondolat uralkodik benne, hogy ha az emberek és az emberi élet nem is jó, maga a világ mindenképpen jó s az Istenben való megnyugvás az egyetlen út, amely célra vezet. A babiloni fogságból való visszatérés után a halhatatlanság eszméjének és az O-nak egymáshoz való viszonyát máshogyan értékelték, mint addig. Szirachnál (l. o.) egy adag pesszimizmus képezi éppen az optimizmus alapját, amely szerint végül is harmónia fog uralkodni. Nála a rosszat nem Isten okozza, hanem az következik az ember szabad akaratából (10. 21-22., 15. 14 és köv., l. Akaratszabadság); testi bajt Isten azért okoz, hogy rosszat ne lehessen tenni (3.5., 11.14., 39. 33-36.), Isten műve pedig jó (39. 33 és köv.) Philo (l. o.) teológiájában szintén az optimizmus dominál; a jóság Isten legfőbb attribútuma, míg a rossz az anyagból ered s ez nem Isten műve. Az élet és a világ értékéről Hillel és Sammáj iskolái folytattak vitákat, amiről a Talmud emlékezik meg (Eriéin 13b). A végeredménye eme vitáknak az a pesszimisztikus megállapítás volt, hogy az embernek jobb lett volna meg nem születnie, de ha már él, akkor minden erejével törekednie kell a morális tökéletesülésre. Az elnyomatások és üldözések legsötétebb idejében is a zsidóság a Törvény tanulmányozását tartotta fő életcélnak s ezért az egész külső világról, annak majd minden öröméről le tudott mondani. Ehhez képest az egész késői ókori és középkori sötétséget bevilágítja a zsidó ethika optimizmusa. A Talmud gyakran utal Nachum-ra, aki a rosszban is jót talált mindig és bölcs megnyugvásának kifejezésére a Gam zu le-tóvó (ez is jóra válik) szólamot ötvözte. Ebben a filozofikus megnyugvásban azonban erősen lüktet már a jövő élet igazságosabb rendjének hite is és a nachumi mondás nem csak azt fejezi a talmudi adaptálásban, hogy a rossz állapot jóra vezethet, mert az élet törvényszerűsége mindent kiegyenlít, hanem azt is, hogy a jövő élet (ólom habó) főleg az itt elszenvedett rosszért kárpótol és így még a rosszat is jónak kell tekinteni. (Taánit 21a). A talmudi kor felfogását legpregnánsabban R. Akiba mondása fejezi ki, hogy mindaz, amit Isten tesz, jó (Beráchót 60b); a szenvedés az ember fegyelmezésére szolgál (Szifré Deuter 32, Beráchót 5b); Istent áldani kell a rosszért ugyanúgy, mint a jóért (Beráchót 54a, 60b). Ugyanezt tanítja R. Meir is (u. o.) s ugyanennek alapján állott a középkori rabbik legnagyobb része is és ezért tudott megmaradni a zsidóság. Ez a felfogás és a messianizmus reménységhite, az isteni igazságszolgáltatásba s a jövő életbe vetett hit transzcendentális optimizmussá színezték a zsidó doktrínákat, de ugyanakkor az élet csalódásainak s igazságtalanságának felismerése a praktikus pesszimizmust sem zárta ki végképen a gondolkodásból, Az optimizmus filozófiájának képviselője volt a középkor első zsidó vallásbölcsésze, Szaádja gáón, aki azt tanította, hogy a rossz negatívum, amely nem Istentől ered, hanem az emberi akaratszabadságból (Emunót ve-Deót 2.); ez az élet nem tökéletes (u. o. 10.) s a rossz befolyásolhatja az embert, .akinek törekednie kell tökéletesebb, tisztább életre (u. o. 2., 9.); a szenvedés a bűn következménye, de lehet az fegyelmezés is (u. o. 5.); a gonoszok látszólagos jóléte nem érv Isten igazságossága vagy jósága ellen, mert Isten hosszantűrő, s még a gonoszt is megjutalmazza valamely jó cselekedetéért. Szaádja theodiceája a jövő élet jutalmazásában és büntetéseiben kulminál. Egy másik vallásbölcsész, Joseph ben Jacob ibn Caddik az Ólom Kótón c. művében pesszimizmusra hajlik. Ő tagadja, hogy a teremtésnél teleológikus szándék működött volna közre; jóllehet a teremtés Isten jóságának emanációja, mégis a rosszat is ő okozza; azonban ez a rossz csupán fegyelmezés céljából van. Aki a világot megismeri, az meggyűlöli és megveti azt, de törekednie kell a magasabb, a másik világba, mely örökké tart. Ezen a világon a jó csupán kivételes s ez a világ csupán akkor elviselhető, ha a másik, jobb világ előcsarnokának tekintjük azt. Juda ha-Lévi a Kuzariban világosan látja ugyan az optimisztikus felfogás nehézségeit (pl. III., § 11), mégis megnyugszik abban, hogy Isten cselekedetei tökéletesek, de ezt az emberi elme korlátozottsága nem képes felismerni, hanem ehelyett Isten művének tökéletlenségét látja. Izraelnek az a rendeltetése, hogy megteljesítse Isten törvényeit, s ha valaki ezt teszi s erényesen él, akkor ezzel a magasabbrendű jövő életre készül. A világot tehát Juda ha-Lévi sem tartja jónak. Abraham ibn Daud, az Emmuna Ráma szerzője onnan indul ki, hogy a rossz nem eredhet Istentől, mert jót és rosszat tenni emberi tulajdonság ,- a jó az értelemből, a rossz a vágyból vagy szenvedélyből ered, ennélfogva a rossz ezen a világon az anyagból származik, az anyag pedig ellentéte Istennek, a szellemnek, tehát a rossz nem származhat Istentől. Miként az anyag, úgy a rossz is negatívum, amely nem teremtetett. E mellett a teremtésben a rossz aránya a jóhoz oly csekély, hogy alig észrevehető. Maimonides azt vallja, hogy Istentől csupán a tökéletes eredhet, a rosszat az anyag okozza s az ennél fogva nem pozitív. Az emberi lélek mentes a rossztól. Ha feltételezzük az anyagnak Istentől való eredetét, akkor a rossz is az ő műve. Jóllehet metafizikailag a rossz negáció, fizikailag mégis szenvedésekkel jár. A teremtés művében a rossz végtelenül csekélyebb, mint a jó, amely túlsúlyban van; az erkölcsi rossz alapja az ember akaratszabadságában rejlik, s ettől következik minden baj, betegség, azonban ez is csökkenthető, ha az értelem érvényesülésének teret engedünk. Minél jobban kiterjeszkedik az ész uralma, annál kevésbé égetőek az emberek vágyai. Az igazság felismerése lecsökkenti az emberek közti gyűlölséget és egyenetlenséget és lesz idő, mikor a gyűlölség és egyenetlenségei fog tűnni a világ megismerésére nevelt emberiségből. (Mére Nebuchim 3. 11). Az ember csupán csekély része az Univerzumnak s nem egyetlen célja a teremtésnek. Még ha bebizonyítható lenne is, hogy az emberi életben a rossz és a szenvedés felülmúlja a jót, ezzel azért még nem lehetne azt is bizonyítani, hogy a teremtés lényegében rossz. A XlV.-i sz. Gliaszdai Orescas rendszerében a rossz nem negatívum, hanem való, bár relatív, vagyis olyan, ami magasabb nézőpontból jónak látható. A későbbi zsidó vallásbölcselet kevés újat adott az O. problémájának megvilágításához, a modern teológiai irodalom szintén nem vitatta meg minden oldaláról a kérdést. S. Hirsch Galechizmusá-ban azt mondja, hogy a valóságban a rossznak csak a saját maga elpusztítására van hatalma, míg a fizikai vagy morális szenvedés, melyet okoz, csupán fegyelmező célzatúnak tekinthető. Az igazságos érzületű ember még a kínt is áldásnak tekinti. Egészben véve az O. kapcsán az állapítható meg, hogy a judaizmus világnézete sem passzív lemondást nem követel, sem pedig teljes visszavonulást a világtól; elve tiszta túlzó teóriát, hogy az élet gyökere a rossz, úgyszintén az ezzel kapcsolatos keresztény világnézetet is, amely szerint a bűnbeesés következményeképpen az ember eredendő bűnben született és ezért rossz és romlott a világ is. A judaizmus vallásos optimizmusa kitűnik az emberiség fokozatos, de biztos morális felemelésének elvárásából és abból a hitből, hogy eljön még a Messiás és az igazság le fogja győzni az igazságtalanságot. (V.ö. Prof. Emil Hirsch (Chicago) «Jew. Encycl.» H. Goitetn, «Der Optimismus und Pessimismus.) (Berlin 1890); A. Guttmacher, «Optimism and Pessimism» 1902). Ez a cimszó a Magyar Zsidó Lexikonban (1929, szerk Újvári Péter) található . A lexikon digitális változata (tehát e szócikk facsimiléje is) elérhető a www.nagypetertibor.uni.hu, www.zsidlex.extra.hu, www.wesley.hu, http://mek.oszk.hu/04000/04093/html/ webhelyeken. Ez a(z) 3697 .cimszó a lexikon 663 . s köv. oldalán.