13465.htm CIMSZO: Munkások SZOCIKK: bérbe munkaerejét. A másik a nem szabad
munkás, vagyis a szolga (eved), aki abban különbözik általában a rabszolgától,
hogy nem egész életén át, csupán egy bizonyos ideig köteles szolgai teendőket
végezni. A zsidó szolgát csak hat évig tarthatta az ura, az eladásától
számított hetedik évben köteles volt azonban szabadon bocsátani. Ha a szolga
ragaszkodott urához, vagy egy lányhoz, akivel házasságban élt, s akitől
gyermekei voltak, nem volt köteles igénybe venni a szabadságot, de ez esetben
ünnepélyes aktus keretében átfúrták a fülét. A héber szolga jogi helyzete csak
a munkateljesítményt illetőleg függött az urától. Továbbá a hatóságok által
lopás miatt eladott szolgát kötelezhette az ura, hogy egy kanaáni
rabszolganővel házasságra lepjen. Személyi jogai különben csaknem azonosak
voltak a szabad polgáréval. A Talmud a bibliai elveken túlmenőleg igyekezett a
M. védelmét előmozdítani. Szerinte nem szabad munkást alantas munkára fogni,
függőségét nem szabad éreztetni vele, élelmezése, ruházása és lakása mindig
gazdája vagyoni viszonyainak feleljen meg. A nem-szabad munkás, vagyis a
szolga, szabadságának elvesztése, vagy pedig eladás útján esetleg saját
elhatározásából került szolgaságba. A háborús foglyokat a zsidó jog szerint nem
lehetett szolgáknak eladni. Prófétai közbenjárásra ezeket a foglyokat azonnal
szabadon bocsátották. Az emberek elrablását — oly célból, hogy azután szolgákul
adják el Őket — a törvény halállal büntette. Adósság miatt azonban elveszthette
a munkás a szabadságát. Az ilyen szolgaságnak két fajtája volt ismeretes: