13464.htm CIMSZO: Munkások SZOCIKK: Munkások (a zsidó jogban). A munkás
helyzetét a zsidó jogban a munkának általános értékelése és a tétlenségnek az
elitélése szabja meg. hétféle munkást ismer a zsidó jog. Az egyik a szabad
munkás, aki egy meghatározott munka elvégzésére vállalkozik és szabad
akaratából adja bérbe munkaerejét.
A másik a nem szabad munkás, vagyis a szolga (eved), aki abban különbözik
általában a rabszolgától, hogy nem egész életén át, csupán egy bizonyos ideig
köteles szolgai teendőket végezni. A zsidó szolgát csak hat évig tarthatta az
ura, az eladásától számított hetedik évben köteles volt azonban szabadon
bocsátani. Ha a szolga ragaszkodott urához, vagy egy lányhoz, akivel
házasságban élt, s akitől gyermekei voltak, nem volt köteles igénybe venni a
szabadságot, de ez esetben ünnepélyes aktus keretében átfúrták a fülét. A héber
szolga jogi helyzete csak a munkateljesítményt illetőleg függött az urától.
Továbbá a hatóságok által lopás miatt eladott szolgát kötelezhette az ura, hogy
egy kanaáni rabszolganővel házasságra lepjen. Személyi jogai különben csaknem
azonosak voltak a szabad polgáréval. A Talmud a bibliai elveken túlmenőleg
igyekezett a M. védelmét előmozdítani. Szerinte nem szabad munkást alantas
munkára fogni, függőségét nem szabad éreztetni vele, élelmezése, ruházása és
lakása mindig gazdája vagyoni viszonyainak feleljen meg. A nem-szabad munkás,
vagyis a szolga, szabadságának elvesztése, vagy pedig eladás útján esetleg
saját elhatározásából került szolgaságba. A háborús foglyokat a zsidó jog
szerint nem lehetett szolgáknak eladni. Prófétai közbenjárásra ezeket a
foglyokat azonnal szabadon bocsátották. Az emberek elrablását — oly célból,
hogy azután szolgákul adják el Őket — a törvény halállal büntette. Adósság
miatt azonban elveszthette a munkás a szabadságát. Az ilyen szolgaságnak két
fajtája volt ismeretes: