13439.htm       CIMSZO:        Mózes  SZOCIKK:     Mózes (Hőse), Izráel népének legelső és legnagyobb prófétája, az egyiptomi rabszolgaságból való felszabadítója, a honfoglalást megelőző időkben vezére és törvényhozója, aki Istentől átvette a törvényeket, hozta a Tórát, megalapozta népi és állami életét és évezredekre megteremtette nem csak a zsidóság, de az egész kulturált emberiség erkölcsi rendjét is. A zsidóság nem részesíti vallásos kultuszban történelmének e legnagyobb alakját és ezzel azt a felfogását fejezi ki, hogy törvényei Istentől valók és a törvényhozónak csak közvetítő szerepe lehetett a törvényhozásban. De bár kifejezetten legnagyobb prófétájának vallja, mégsem ezt hangsúlyozza ki, mert meg ennél is többre tartja a tanításait és egyszerűen Móse rabbénunak (M. a mi tanítónk) nevezi. M. Amram és Jóchebed fia, Egyiptomban            született (Kr. előtt 1500 táján), ahol a zsidóság elszaporodása féltékenységet keltett az uralkodó osztályokban. Ezek úgy akartak gátat vetni a zsidók elszaporodásának, hogy a fáraóval törvényt hozattak, amelynek értelmében minden elsőszülött zsidófiút a Nílusba fojtottak. Jóchebed meg akarja menteni a fiát, kosárba teszi és a folyóra bízza. A népirtó Fáraó leánya éppen akkor fürödni megy és rátalál. A királyleány megszánja, magához veszi, elnevezi Mósénak (vízből kihúzott) és dajkául Jóchebedet, az anyját rendeli melléje. A királyi ház szellemében nevelkedett, de bizonyos, hogy anyja beléje csöpögtette népének érzéseit is és korán terelte figyelmét a zsidó szenvedésekre. Amint M. felnő, nem is a királyi udvar pompája és vidám élete köti le, hanem a zsidó nyomorúság és kimegy az építőhelyekre, ahol rabsorsban gyötrődnek a héberek. A kegyetlen emberhajszolás felháborítja. Egy egyiptomi munkafelügyelő ver egy héber rabszolgát és a jogfosztottnak ez a megaláztatása annyira fáj neki, hogy agyonüti a munkafelügyelőt. A Fáraó megtorlása elől Midjánba menekül. Itt Jiszrónál pásztorkodik és elveszi annak leányát, Cippórát. A nyáj legeltetése közben, úgy látszik, Egyiptomban hagyott testvéreinek sorsán töpreng, úgy, hogy mikor egy ízben messziről égő csipkebokrot pillant meg, mely nem akar elaludni, égi hangot hall, amely őt Izrael kiszabadítására hívja el. M. vonakodik e számára lehetetlennek látszó hivatást vállalni, de Isten biztatja és Áhront adja melléje nábinak, szószólónak. M. nem a maga nevében lép fel, hanem Isten nevében és mert jól ismerte héber testvéreinek keblében szunnyadó kegyeletét a nagy ősök iránt, Istent az Ábrahám, Izsák és Jákob istenének mondja és ez varázsigeként hat. Így is nagy küzdelmet kell még folytatnia a nép megrögzött szolgai szellemének eloszlatására, a nemzeti tudat felébresztésére, de annál nagyobbat még a fáraó megnyerésére. Ez csak akkor lágyul meg, mikor csapások egész sora éri országát és saját elsőszülött fia is a vész áldozatául esik. Végül sikerül a kiszabadítás hirtelenül, éjféltájt. A népet csak a tengeren át vezetheti, s ez meghasad előtte. Az úton sok más akadállyal kell megütköznie. A nép megostromolja: mit igyunk? s ő egy keserű forrást édessé változtat. Majd a húsos fazekakhoz vágyik vissza a nép, ő mennyei kenyeret, mannát hullat neki. Majd ismét a szomjas nép zúgolódását kell hallania és ekkor sziklából fakaszt vizet. Amálek népe hátba támadja és Mózes imájával hősiességig fokozza a nép vitézségét és győzelmet arat. M. a Jiszróval való rokonsági kapcsolatát is értékesítette népe javára. A közigazgatás elemeit, a nép beosztásának technikáját tőle veszi át. Csak ezután válik lehetővé a szináji (l. Tízparancsolat), valamint a magános büntetőjogi törvényadás és a szentélyépítés. M. jellemének nagyságát próbára teszik az események. Távollétében a nép kívánságára Áhron aranyborjút készít. Mikor ezt megtudja M., nem a nép ellen fordul, hanem Istenhez, hogy nézze el e bűnt, ha nem a népre, hát magára való tekintettel, mert különben még azt találják mondani, hogy csak vesztére csalta ki a népet Egyiptomból  és végül tekintse az ősök érdemét amelyet annak idején azzal az ígérettel jutalmazott meg, hogy megsokasítja az ősök ivadékait és nagy népet nevel belőlük. A könyörgés meghallgatásra talált, az aranyborjút M. megsemmisíti és a haragjában eltört két kőtábla helyébe újakat farag. A zúgolódások folytatódnak. A nép ráun a mannára és húst kíván. M. most ura a helyzetnek és fürjekkel táplálja a népet. Amint az ígéret földjéhez érnek, követeket küld az ország kikémlelésére, ezek sok szépet látnak, de kishitűségükben mégis elégületlenséget szítanak a népben. Ismét M. az, aki méltatlankodás helyett Isten haragjának csillapítására vállalkozik, de a csüggedő népet Amálek leveri. Majd Kórach lázad fel egész csapat élén Mózes ellen Áhron papi tisztségének kizárólagossága miatt. «Az egész gyülekezet szent és benne él az Isten, miért emelkedtek ti Isten gyülekezete fölé?» Ez a gondolat ezidőtájt még időszerűtlen volt, bár csiráját képezte a később megvalósult egyetemes papság eszméjének, melyet épp a zsidóság valósított meg elsőnek. M. ezúttal is istenhez fordul, aki a lázongó tömeget föld alá süllyeszti, Áhron botjának kivirágoztatásával pedig jelét adja az ő elhívottságának. Egy ízben ismét vizet kell fakasztania, de nem Isten szavának megfelelően sziklához szólással, hanem ráütéssel teszi, ami a rendes kútvarázslás benyomását kelti a népben és nem az Isten akarata érvényesülését mutatja. Ez volt ama tragikus vétsége, mely miatt az ígéret földjének határát nem lephette át sem ő, sem Áhron. De azért ez nem kedvetlenítette el és megfelelő intézkedésekkel előkészíti az ígéret földjének elfoglalását. Két törzs (Rubén és Gád) már a Jordán keleti vidékén akar letelepülni, de M. csak oly feltétellel engedi ezt meg, ha előbb testvéreiket segítik meg az ország elfoglalásában. Élete vége felé nagyobb beszéd során vet visszapillantást a nép viszontagságaira és újból bevési a nép szívébe a Törvényt, egyes újabb részletekkel kibővítve. Azután áldás és átok szertartásával köti meg újból a szövetséget és hatalmas búcsúénekben még egyszer korholja a népet Isten elleni hűtlenkedéséért és végül a törzsek megáldása után meghal Isten csókja alatt. A nép megsiratta, de sírhelyét eltitkolták előtte. M. emlékét a próféták irataiban és a királyok életében csak itt-ott elevenítik fel. Sámuelnek alkalma volna a királyválasztást M.-nek erre vonatkozó törvénye alapján meghiúsítani, később pedig annak felolvasásával a király lelkiismeretére hatni, de Jósija király idejében előhozzák a papok a Szövetség könyvét és felolvassák, annak alapján a király új alapokra fekteti az istentiszteletet, de M.-ről említés ez alkalommal sem történik. Egyik Zsoltár (90 M. imájának van címezve, de tartalma egyetlen vonatkozással sem utal M. élményeire. Egy másik Zsoltár (99) Ahron mellett papnak említi és Jeremiás (15.1), Sámuellel említi, annak az analógiának kapcsán, hogy az M.-hez hasonlóan a nép érdekében Istenhez könyörög. A 105. és 106. zsidó krónikái Zsoltárok is Áhrounal együtt mint csodatevőt említik futólagosan. A 78. ugyanilyen tartalmú, műveit Istennek tulajdonítja, 8 őt magát nem említi meg. Említve találjuk még néhány más helyen, is de           mindig csak nagyon futólag és leginkább későbbi könyvekben. A M. név viselője soha többé nem fordul elő még a talmudi időben sem. Csak az utolsó próféta, Maleáchi könyve végén találjuk e figyelmeztetést: «Emlékezzetek Mózes szolgám Tórájára», amit inkább a prófétai gyűjtemény és ezzel az akkori kánon lezárására szolgáló mottónak vehetünk, mint azt a nagyobb betűs iniciálé is sejtteti. L. Tóra, Tízparancsolat.                                                                                                          Ez a cimszó a Magyar Zsidó Lexikonban (1929, szerk Újvári Péter) található . A lexikon digitális változata (tehát e szócikk facsimiléje is) elérhető a www.nagypetertibor.uni.hu, www.zsidlex.extra.hu, www.wesley.hu, http://mek.oszk.hu/04000/04093/html/ webhelyeken. Ez a(z) 3439 .cimszó a lexikon 615 . s köv. oldalán.