12993.htm CIMSZO: Liturgia SZOCIKK: "van oktató elem, bár csak beszámolás alakjában. Az imádságot liturgikus taglejtések kísérik: felállás, lebomlás, mellverdesés (bűnbánat kifejezésére), kézfelemelés (áldásra), szembehunyás (elmélyedésre). Közimádságról is hírt adnak a bibliai könyvek. így pl. Jesája próféta (1. o.) hirdeti, hogy «ha karjaitokat kiterjesztitek is» (imádságra, a templomban), behunyom szememet előletek és ha még oly sokat imádkoztok is (a templomban), Én nem hallgatom meg, ha kezeitek vérfoltokkal vannak tőle (l f.). Az imádság az áldozati istentiszteletből nőtt ki. A papot illette törvényszerint az áldozás tisztsége, de az egyes és a gyülekezet a maguk vallásos érzésének közvetlenül is kívántak kifejezést adni és így demokratizálták az istenszolgálatot az imával éppúgy, mint a Tórának laikus írástudókkal való felolvastatásával. Már a királyság előtti korból olvassuk, hogy Ghanna maga imádkozott a silohi Szentélyben; számos alkalmi imát is közöl a Biblia királyoktól. A L. történetének fénykorát jelzi a Zsoltárok keletkezése, mely a Dávidtól egészen a Makkabeus szabadságharcig terjedő korra, nyúlik el. A voltaképeni imádság, mely világirodalmi méltatásra igényt tarthat, a zsidóság alkotása, vagy legalább az ő révén jutott be a világirodalomba és Dávid király mondható ennek révén az emberiség nevelőjének. Max Bród így jellemzi a Zsoltárok jelentőségét: « A zsidóságnak nem az a nagy tette, hogy az Egyistent tanította, aki minden tény kezdete és célja, hanem, hogy a Te szóval megszólítható Istent mutatta be és az életet mint megszólítást és felelést fogta fel. E Zsoltárokban jut kifejezésre a legmelegebb vallásérzelem a maga szivárványszerű színárnyalataiban és a világ legnagyobb írói és gondolkodói hatásuk alatt álltak és alkottak. Többi között Kant is írja, hogy a lelki gyötrelmek óráiban semmi sem tudta úgy megnyugtatni, mint a 23-ik Zsoltár szava: «ha alvilági sötétség völgyét járom is, nem félek a veszedelemtől, mert Te vagy velem.» A zsoltárköltészet fejlődése mellett, különösen pedig a babiloni fogság (Kr. e. 586—536) ideje óta, amikor az áldozás idegen földön fel volt függesztve, az áldozati kultuszt az ima és tóraolvasás kezdi háttérbe szorítani. A templomi áldozat ugyan megmarad a papok tisztségeként, de lassanként csak alkalommá válik a templom látogatására; az ájtatoskodók már «az Isten gyönyörének látására és Templomában való időzésre» áhítoznak. A világirodalmat bőségesen megtermékenyíti az a magas szárnyalása líra, mely a Templom csarnokaihoz való epedésnek ad kifejezést. (Mint a szarvas a patak vizére ... stb.) Isten már nem az áldozati füst fellegein, hanem «Izráel dicsőítésének áhitat-gomolygása fölött trónol». Az istenkeresés a kételytől kezdve a biztosság legmagasabb fokáig minden változatban kifejezésre jut. Egyes zsoltárok a személyek váltakozásában árulják el, hogy eredetileg pap és kar, vagy hadvezér és harcosok közötti párbeszédes énekek voltak, melyek különféle ünnepies alkalmakra (pl. a 72. Zs. király trónralépésére, a 118. Zs. győzelmi hálaadó istentiszteletre, talán a chanukára; a 20. Zs. hadbavonulásra, a 24. és 48. Zs. zarándoklatokra) íródtak. Zsoltárokat énekeltek Neckemiás Könyve szerint Jeruzsálem falainak felavatása alkalmával. A Biblia későbbi könyvei rendszeres, időhöz kötött imádságokról is értesítenek Dániel említi, hogy napjában háromszor Jeruzsálem felé nyitott ablak előtt imádkozott (6,11 Az istentisztelet állandósítása céljából 24 szolgálattételi (mismor) csoportba osztották úgy a papokat, levitákat, mint a laikusokat, kik hetenként váltották fel egymást. A legfőbb alkalom a közimádságra az esőhiány volt, ez alkalomra külön ima volt a Neilo (kapuzárás) és a főimába beiktatott külön részletek. A közima helye a minden városban létesült zsinagóga. Zsinagógát említ már (Isten gyülekezetei) a Zsoltár is. Ezek nemcsak közimádság elvégzésére szolgáltak, hanem azon idők igényeinek megfelelőleg még utasok beszállásolására is A rendszeresített imádság legősibb magva: a Semá hitvallomás («Halljad Izrael, az Örökkévaló, a mi Istenünk egyetlen Lény» kezdettel). Ezt papok és laikusok eleinte versről-versre felváltva mondották és oly áldásimákkal vezették be és követték, melyek a zsidóság vallási állásfoglalását körvonalazzák: Isten egységét, (szemben a perzsa dualizmussal), Izrael történeti elhivatottságát, a jutalom és büntetés hitét szertartások szükségességét az egyiptomi megváltást, mint a leendő megváltásnak biztos zálogát. Egyideig a Tíz Ige is a többistenség hellenisztikus tanításának ellensúlyozására napi imádkozás tárgya volt; de később, mikor arra a félreértésre adhatott alkalmat, hogy az maga Tóra kicsinyben és fölöslegessé teszi az egész Tóra követését, mint azt keresztény körökben tartották, ki kellett küszöbölni. Más liturgikus intézkedések is magukon viselik a válsággal fenyegetett zsidóság nagy lelkiharcának nyomait. így a peszachesti szédertartásban a peszachi macó eredetének világos megmagyarázása annak a hitnek visszautasítására irányulhatott, hogy Jézus lett báránnyá, a peszachi keletlen kenyérben az ő testét eszik és így az Úr vacsorája elavulttá tette a szédert. Az imádság mai rendjének a Talmud veti meg alapját, ez tűzi ki alapelveit, amikor előírja, hogy «Ne tedd imádságodat (időhöz és formához) kötötté, hanem melegen buzogó könyörgóssé», «ima áhítat nélkül: test lélek nélkül). Ez sugalmazhatta azt a tételt, hogy «az imádságok feljegyzői: a Tóra elégetői». Eleven imát óhajtott, mely még nem vált stereotíppé. Viszont szükségesnek tartotta az imát megóvni azoktól a megtévelyedésektől, melyeknek a nép ajkain ki lehetett téve és ezért későbbi imakönyvünk nagy részét megszövegezi, igy, hogy ezek a szövegek egyszersmind a vallási tanokat is megrögzítik. (Pl. a szadduceusoknak a lélek halhatatlanságát tagadó felfogása ellenében a Sémoné eszré második szakasza.) A Talmudban előírt imádságok legfőbbike a Sémóné eszré (Tizennyolc áldás) néven ismert dicséretekből és kérelmekből álló imádság, mely a par ex-cellence tefllla (tefllo) vagyis imádság nevét is nyerte. Szentségét a kereszténység is elismerte, amikor az első három században egy részét imának használta. Az imádságokat még a Krisztus " Ez a cimszó a Magyar Zsidó Lexikonban (1929, szerk Újvári Péter) található . A lexikon digitális változata (tehát e szócikk facsimiléje is) elérhető a www.nagypetertibor.uni.hu, www.zsidlex.extra.hu, www.wesley.hu, http://mek.oszk.hu/04000/04093/html/ webhelyeken. Ez a(z) 2993 .cimszó a lexikon 538 . oldalán van.