12898.htm CIMSZO: Legenda SZOCIKK: "Legenda. A költői gondolatközlés legnaivabb formája, amely a nép lelkiéletét még hívebben jellemzi, mint az irodalmi műalkotás. Mert a L. nem egyes kiváló és a nép fölött álló szellemek alkotása, hanem az eleven népköltészeté, melyben a nép vallásossága, kegyelete és filozófiája lüktet. AL. csodákról regél, amelyek annyifélék, ahányféle természeti akadály gördül a jó megvalósulása elé. E csodahit tehát ethikai alapon nyugszik és sokszor nem csupán a természeti élet erkölcstelenségének a korrektívuma, hanem kiegészítője a kanonizált vallásnak is. A L. úgy látja a világot, aminőnek kellene lennie és a nép erkölcsi szemlélete éppen ezért legbiztosabban a L.-iból ítélhető meg. Mikor Dávid Saul elől barlangba menekül, Isten úgy menti meg, hogy pókot rendel oda, hogy a barlang szájára hálót eresszen. R. Eleázár ben Azárja már fiatal korában olyan nagyhírű tudós, hogy a pátriárka méltóságába ültetik. A fiatalsága miatt félti hivatalos tekintélyét, amelyet pedig a tudománya miatt megérdemelne. A csodatevő Isten segítségére siet: megválasztásának éjszakáján a fiatal tudós szakállat ereszt és még meg is őszül. Száz és száz L. fejezi ki a gyenge védelmére, az érdem jutalmazására, a jóakarat érvényesülésére, az Isten megdicsőülésére irányuló vágyakozást. A nép L.-i-ban találja meg e vágyak kielégülését, akárcsak az álmaiban. A L. tehát pszichoanalitikai szempontból az álommal egy síkba esik: tömegálom, melynek éppúgy kell valami valóságban, valami élményben gyökereznie, mint az egyéni álomnak. A csoda, melyről szól, valamikor valóság volt, ha nem is ilyen színes alakban. Az ethikai alapnak van tehát metafizikai mélysége és az erkölcsi szükséglet csak kiváltja azt az erőt, mely mozgásba jön a csodatételnél. Ez a metafizikai feltevés pedig az, hogy a világ ősegység ; minden specializálódás: az állat-, növény-és Ásvány országra, külön fajokra és egyénekre való bomlás olyan folyamat, mely a technikai fejlődés érdekében szükséges, de valójában megtartják e speciesek vonzalmukat az ősi, úgyszólván anyaméhbeli állapothoz, amikor teljes, néma egységben voltak s csak a hívó szóra vártak, hogy az ősi egységbe ismét beleolvadjanak valamelyes természetfölötti, tehát erkölcsi cél érdekében. A hívó szó: az erkölcsi követelmény. Ha úgy kívánja egy ferde helyzet, akkor távolba lát a jámbor, megálmodja azt, ami a jövő méhében rejlik, átkel a folyón híd nélkül és megjelennek neki még az elhunytak is. A természet a maga törvényeivel csak megkérgesedett rendszer, melyet azonban áttör az ősegység melegének felgyülemlett ereje. A talmudbölcsek is körülbelül így fogták fel a helyzetet, mikor azt tanítják, hogy Isten már a világ teremtésekor azzal a kikötéssel teremtette meg a tengert, hogy Izrael előtt szakadjon két részre, amikor majd át kell vonulnia rajta. Amint a pszichoanalízis tanítása szerint az egyéni hazugság sem lehet légből kapott, a természet rendszeréből kieső, törvény alá nem tartozó szó-pihe, hanem kell, hogy régi, tudat alá merült élmények újólagos kitámadása legyen, habár csak eltorzult alakban is, azonképpen a népemlékezetnek kincse, a L. is ősi tudatállapotra vezetendő vissza, mikor az ember még egy volt a természettel. Buber, a neokabbalisztikus gondolkodás úttörője, ebben látja a szeretet lényegét. És egy régi kabbalista rabbi, egy apának azon kérdésére, mitévő legyen rossz útra tért fiával, azt felelte: jobban kell őt szeretni. A szeretet visszavezet az ősi állapothoz : a romlatlansághoz és reintegrálja az egyéni lelket a mindenség teljességébe. A L. is csupa szeretet. A L. az embert sokkal magasabb talapzatra helyezi, mint a természettudományos megismerés. Emberei és eseményei nem is esnek az idő törvényei alá, századok távolságai előtte eltűnnek, mint az Isten előtt, akinek ezer esztendő egy nap, sőt múlt, jelen, jövő is csak emberi elgondolások. Már a Bibliában találunk számos L.-t, mely a jó eszméjét hirdette a nép között. Általában a nép egésze körül forog a L. de van egyén körül forgó is. Ilyen az Illés prófétáról szóló, mely abban csúcsosodik ki, hogy Illés tüzes szekéren az égbe szállt. Hirtelen tűnik fel alakja (Kir. I. 18 f.) és már is csodás módon hollók táplálják rejtekhelyén, ahová az általa megfenyegetett Ácháb üldözése elől menekül; később egy özvegy adja oda neki utolsó falatját, ő pedig elfogadja, mert bizton tudja, hogy megtérül neki; holtnak vélt gyermeknek visszaadja életét. Fellépése a király gonoszságával szemben példássá válhatott a későbbi kor előtt. Halálát így adja elő a Biblia (Kir. II. 2.Í.): «Igy történt, hogy Elijóhut a viharban égbe vitte Isten : Elijóhu Elisával elment Gilgálból, Elijóhu pedig monda Elisának : maradj te itt, mert Isten engem Bétélbe küldött, de Elisa felelé : Istenre és a te életedre, nem hagylak el. A próféta-növendékek pedig jöttek Éliáshoz és mondták: tudod-e, hogy mai napon elveszi Isten uradat fejőd felől; ő pedig monda: tudom, csak hallgassatok!» Ugyanoz az ünnepies, misztikus jelenőt más-más helyen még kétszer megismétlődik, amikor hirtelen viharban égbe száll a próféta. Ez a L. Még nincs kellően megvilágítva. Magyarázatra szorul az, miért' kell titokban tartani a próféta bekövetkező halálát, honnan tudják ezt az ifjú próféták és miért használják e misztikus kifejezést: «ma elveszi Isten uradat fejed felől». A halál szót sem a jövendölésben, sem a bekövetkeztében nem találják Elijóhu maga is e kifejezéssel él: «mielőtt elvétetem tőled». E misztikus leírásra valami mélyen megrendítő tragikus esemény adhatott alapot és ez — egy magyar író meglátása szerint — nem más, mint, hogy Acháb pribékjei vetették ki hálójukat rá és aztán szokásos módon el is tüntették, úgy, hogy könnyen kelhetett szárnyra a hír, hogy Isten magához vette; élve-e vagy halva, az nem. derül ki. Egy középkori keresztény L. csakugyan említi is Elijóhu megöletését (V. ö. Kohn Sámuel, Illés próféta a legendában). A körülmetélés vérvételénél is Elijóhu próféta jelenik meg, külön neki odaállított trónuson, mint illetékes patrónusa a vérrel való áldozatnak. Számos L.-t találunk a Talmud agadai részében, melyeken azonban a nép naiv költészeti munkáján kívül a kor reflexióinak, a hagyományozok esztétikai alakításának nyomait is észleljük. Amikor az első jeruzsálemi Templom elpusztult, az Aggada több változata szerint majd a főpap, majd a király, majd pedig az ifjú papok a Templom kulcsát a tűzbe vetették, hogy ha ők nem bizonyultak jó sáfároknak, vegye hát Isten át a gondozását és egy mennyei kéz csakugyan át is vette a kulcsot. A szereplő megválasztása ez esetben már a költői meggondolás dolga lehetett. A népfantázia természetesen a zsidó történet nagy alakját, Mózest is körülszőtte aranyszálaival. A L. keletkezésének pszichikumát és filozófiáját talán ez a következő kivonatos L. jellemzi legjobban : Az Egyiptomból való kivonulás idején, Mózes három nap és három éjen át kutatott József csontjai után, hogy teljesítse az ősnek végrendeletét, mely meghagyta, hogy csontjait magukkal vigyék utódai, ha az igéret földje felé vonulnak. Végül rábukkan egy asszonyra, aki megmutatja, hogy a koporsó a Nilus fenekén van. Mózes szól a halottnak, hogy jöjjön elő, itt a megváltás órája. Nemsokára elő is morajlik a koporsó, vállukra veszik és aztán a frigyláda mellett hordozzák. A puszta karavánjai csodálkozva kérdik: miért viszik diadalmenetben a koporsót ? Mire Izrael fiai felelik: azért, mert ami e ládában irva van (a kő-táblákon), azt teljesítette az, ki e másik ládában fekszik. Ez oly Istennek tetsző dolog volt, hogy ennek fejében Isten csókkal vette magához Mózes l+J2345elkét, és úgy temette el, hogy soha ember fia teteméhez nem nyúlhatott. Amikor elkövetkezett Mózes halálának ideje, szólt Isten : íme eljött a te időd. Mózes könyörgött: «Ne haljak még meg. Élni akarok, hogy hirdessem az Ur dicsőségét!» Mire az Isten így felelt: Nem szabad életben maradnod, mert még megistenülnél az emberek előtt. Mózes megijedt és elhallgatott. De később megint csak életéért könyörgött. Az Isten erre ezt mondta: Két esküt tettem: hogy nem vonulsz be az országba és hogy nem pusztítom el Izraelt. Visszavonom az elsőt, ha elengeded a másikat. «A világért sem, szólt Mózes, csak haljak meg, ha Izraelt megmenthetem)). Ezután nagy gyülekezet előtt ünnepiesen megkoronázta Józsuát. De rövid idő multával Isten ismét felhívja Mózest, készüljön a halálra. Mózes ily szavakra fakad: «Óh, ha mindenáron határoznom kell, változtass át szarvassá, hadd legelhessek az ígéret földjének pázsitján, oltsam szomjamat esőjének cseppjeiből. Avagy legyek madárrá, hadd suhanjak át levegőjén, hadd szedegessek magot a földjén és füvének harmatcseppjei hadd üdítsék fel lelkemet. Vagy pedig változtass hallá, hogy a Jordán vízének hullámaival csókoljam szent partjait. Vagy ragadjon el szélvihar s vigyen a felhők fölé, hogy onnan láthassam népem új hazáját. És ha ezt nem teszed, szórd legalább szét csontjaimat, hogy amikor majdan Ezékiel próféta előhívja a szeleket, fújják össze az én csontjaimat is népem csontjaival és hadd kerüljenek vissza». Utolsó pillanataiban Mózes bocsánatot kér Izrael törzseitől, hogy annyi törvénnyel terhelte őket. B legenda szerkezetén és váratlan fordulatain meglátszik már, hogy ha eredetileg a nép ajkairól fakadt is, tudatos kéz dolgozta fel határozott tendenciával. Legenda. A költői gondolatközlés legnaivabb formája, amely a nép lelkiéletét még hívebben jellemzi, mint az irodalmi műalkotás. Mert a L. nem egyes kiváló és a nép fölött álló szellemek alkotása, hanem az eleven népköltészeté, melyben a nép vallásossága, kegyelete és filozófiája lüktet. AL. csodákról regél, amelyek annyifélék, ahányféle természeti akadály gördül a jó megvalósulása elé. E csodahit tehát ethikai alapon nyugszik és sokszor nem csupán a természeti élet erkölcstelenségének a korrektívuma, hanem kiegészítője a kanonizált vallásnak is. A L. úgy látja a világot, aminőnek kellene lennie és a nép erkölcsi szemlélete éppen ezért legbiztosabban a L.-iból ítélhető meg. Mikor Dávid Saul elől barlangba menekül, Isten úgy menti meg, hogy pókot rendel oda, hogy a barlang szájára hálót eresszen. R. Eleázár ben Azárja már fiatal korában olyan nagyhírű tudós, hogy a pátriárka méltóságába ültetik. A fiatalsága miatt félti hivatalos tekintélyét, amelyet pedig a tudománya miatt megérdemelne. A csodatevő Isten segítségére siet: megválasztásának éjszakáján a fiatal tudós szakállat ereszt és még meg is őszül. Száz és száz L. fejezi ki a gyenge védelmére, az érdem jutalmazására, a jóakarat érvényesülésére, az Isten megdicsőülésére irányuló vágyakozást. A nép L.-i-ban találja meg e vágyak kielégülését, akárcsak az álmaiban. A L.tehát pszichoanalitikai szempontból az álommal egy síkba esik: tömegálom, melynek éppúgy kell valami valóságban, valami élményben gyökereznie, mint az egyéni álomnak. A csoda, melyről szól, valamikor valóság volt, ha nem is ilyen színes alakban. Az ethikai alapnak van tehát metafizikai mélysége és az erkölcsi szükséglet csak kiváltja azt az erőt, mely mozgásba jön a csodatételnél. Ez a metafizikai feltevés pedig az, hogy a világ ősegység ; minden specializálódás: az állat-, növény-és Ásvány országra, külön fajokra és egyénekre való bomlás olyan folyamat, mely a technikai fejlődés érdekében szükséges, de valójában megtartják e speciesek vonzalmukat az ősi, úgyszólván anyaméhbeli állapothoz, amikor teljes, néma egységben voltak s csak a hívó szóra vártak, hogy az ősi egységbe ismét beleolvadjanak valamelyes természetfölötti, tehát erkölcsi cél érdekében. A hívó szó: az erkölcsi követelmény. Ha úgy kívánja egy ferde helyzet, akkor távolba lát a jámbor, megálmodja azt, ami a jövő méhében rejlik, átkel a folyón híd nélkül és megjelennek neki még az elhunytak is. A természet a maga törvényeivel csak megkérgesedett rendszer, melyet azonban áttör az ősegység melegének felgyülemlett ereje. A talmudbölcsek is körülbelül így fogták fel a helyzetet, mikor azt tanítják, hogy Isten már a világ teremtésekor azzal a kikötéssel teremtette meg a tengert, hogy Izrael előtt szakadjon két részre, amikor majd át kell vonulnia rajta. Amint a pszichoanalízis tanítása szerint az egyéni hazugság sem lehet légből kapott, a természet rendszeréből kieső, törvény alá nem tartozó szó-pihe, hanem kell, hogy régi, tudat alá merült élmények újólagos kitámadása legyen, habár csak eltorzult alakban is, azonképpen a népemlékezetnek kincse, a L. is ősi tudatállapotra vezetendő vissza, mikor az ember még egy volt a természettel. Buber, a neokabbalisztikus gondolkodás úttörője, ebben látja a szeretet lényegét. És egy régi kabbalista rabbi, egy apának azon kérdésére, mitévő legyen rossz útra tért fiával, azt felelte: jobban kell őt szeretni. A szeretet visszavezet az ősi állapothoz : a romlatlansághoz és reintegrálja az egyéni lelket a mindenség teljességébe. A L. is csupa szeretet. A L. az embert sokkal magasabb talapzatra helyezi, mint a természettudományos megismerés. Emberei és eseményei nem is esnek az idő törvényei alá, századok távolságai előtte eltűnnek, mint az Isten előtt, akinek ezer esztendő egy nap, sőt múlt, jelen, jövő is csak emberi elgondolások. Már a Bibliában találunk számos L.-t, mely a jó eszméjét hirdette a nép között. Általában a nép egésze körül forog a L. de van egyén körül forgó is. Ilyen az Illés prófétáról szóló, mely abban csúcsosodik ki, hogy Illés tüzes szekéren az égbe szállt. Hirtelen tűnik fel alakja (Kir. I. 18 f.) és már is csodás módon hollók táplálják rejtekhelyén, ahová az általa megfenyegetett Ácháb üldözése elől menekül; később egy özvegy adja oda neki utolsó falatját, ő pedig elfogadja, mert bizton tudja, hogy megtérül neki; holtnak vélt gyermeknek visszaadja életét. Fellépése a király gonoszságával szemben példássá válhatott a későbbi kor előtt. Halálát így adja elő a Biblia (Kir. II. 2.1.): «Igy történt, hogy Elijóhut a viharban égbe vitte Isten : Elijóhu Elisával elment Gilgálból, Elijóhu pedig monda Elisának : maradj te itt, mert Isten engem Bétélbe küldött, de Elisa felelé : Istenre és a te életedre, nem hagylak el. A próféta-növendékek pedig jöttek Éliáshoz és mondták: tudod-e, hogy mai napon elveszi Isten uradat fejőd felől; ő pedig monda: tudom, csak hallgassatok!» Ugyanez az ünnepies, misztikus jelenet más-más helyen még kétszer megismétlődik, amikor hirtelen viharban égbe száll a próféta. Ez a L. Még nincs kellően megvilágítva. Magyarázatra szorul az, miért kell titokban tartani a próféta bekövetkező halálát, honnan tudják ezt az ifjú próféták és miért használják e misztikus kifejezést: «ma elveszi Isten uradat fejed felől». A halál szót sem a jövendölésben, sem a bekövetkeztében nem találják Elijóhu maga is e kifejezéssel él: «mielőtt elvétetem tőled». E misztikus leírásra valami mélyen megrendítő tragikus esemény adhatott alapot és ez — egy magyar író meglátása szerint — nem más, mint, hogy Acháb pribékjei vetették ki hálójukat rá és aztán szokásos módon el is tüntették, úgy, hogy könnyen kelhetett szárnyra a hír, hogy Isten magához vette; élve-e vagy halva, az nem. derül ki. Egy középkori keresztény L. csakugyan említi is Elijóhu megöletését (V. ö. Kohn Sámuel, Illés próféta a legendában). A körülmetélés vérvételénél is Elijóhu próféta jelenik meg, külön neki odaállított trónuson, mint illetékes patrónusa a vérrel való áldozatnak. Számos L.-t találunk a Talmud agadai részében, melyeken azonban a nép naiv költészeti munkáján kívül a kor reflexióinak, a hagyományozok esztétikai alakításának nyomait is észleljük. Amikor az első jeruzsálemi Templom elpusztult, az Aggada több változata szerint majd a főpap, majd a király, majd pedig az ifjú papok a Templom kulcsát a tűzbe vetették, hogy ha ők nem bizonyultak jó sáfároknak, vegye hát Isten át a gondozását és egy mennyei kéz csakugyan át is vette a kulcsot. A szereplő megválasztása ez esetben már a költői meggondolás dolga lehetett. A népfantázia természetesen a zsidó történet nagy alakját, Mózest is körülszőtte aranyszálaival. A L. keletkezésének pszichikumát és filozófiáját talán ez a következő kivonatos L. jellemzi legjobban : Az Egyiptomból való kivonulás idején, Mózes három nap és három éjen át kutatott József csontjai után, hogy teljesítse az ősnek végrendeletét, mely meghagyta, hogy csontjait magukkal vigyék utódai, ha az igéret földje felé vonulnak. Végül rábukkan egy asszonyra, aki megmutatja, hogy a koporsó a Nilus fenekén van. Mózes szól a halottnak, hogy jöjjön elő, itt a megváltás órája. Nemsokára elő is morajlik a koporsó, vállukra veszik és aztán a frigyláda mellett hordozzák. A puszta karavánjai csodálkozva kérdik: miért viszik diadalmenetben a koporsót? Mire Izrael fiai felelik: azért, mert ami e ládában irva van (a kőtáblákon), azt teljesítette az, ki e másik ládában fekszik. Ez oly Istennek tetsző dolog volt, hogy ennek fejében Isten csókkal vette magához Mózes lelkét, és úgy temette el, hogy soha ember fia teteméhez nem nyúlhatott. Amikor elkövetkezett Mózes halálának ideje, szólt Isten : íme eljött a te időd. Mózes könyörgött: «Ne haljak még meg. Élni akarok, hogy hirdessem az Ur dicsőségét!» Mire az Isten így felelt: Nem szabad életben maradnod, mert még megistenülnél az emberek előtt. Mózes megijedt és elhallgatott. De később megint csak életéért könyörgött. Az Isten erre ezt mondta: Két esküt tettem: hogy nem vonulsz be az országba és hogy nem pusztítom el Izraelt. Visszavonom az elsőt, ha elengeded a másikat. «A világért sem, szólt Mózes, csak haljak meg, ha Izraelt megmenthetem». Ezután nagy gyülekezet előtt ünnepiesen megkoronázta Józsuát. De rövid idő multával Isten ismét felhívja Mózest, készüljön a halálra. Mózes ily szavakra fakad: «Óh, ha mindenáron határoznom kell, változtass át szarvassá, hadd legelhessek az ígéret földjének pázsitján, oltsam szomjamat esőjének cseppjeiből. Avagy legyek madárrá, hadd suhanjak át levegőjén, hadd szedegessek magot a földjén és füvének harmatcseppjei hadd üdítsék fel lelkemet. Vagy pedig változtass hallá, hogy a Jordán vízének hullámaival csókoljam szent partjait. Vagy ragadjon el szélvihar s vigyen a felhők fölé, hogy onnan láthassam népem új hazáját. És ha ezt nem teszed, szórd legalább szét csontjaimat, hogy amikor majdan Ezékiel próféta előhívja a szeleket, fújják össze az én csontjaimat is népem csontjaival és hadd kerüljenek vissza». Utolsó pillanataiban Mózes bocsánatot kér Izrael törzseitől, hogy annyi törvénnyel terhelte őket. A legenda szerkezetén és váratlan fordulatain meglátszik már, hogy ha eredetileg a nép ajkairól fakadt is, tudatos kéz dolgozta fel határozott tendenciával." Ez a cimszó a Magyar Zsidó Lexikonban (1929, szerk Újvári Péter) található . A lexikon digitális változata (tehát e szócikk facsimiléje is) elérhető a www.nagypetertibor.uni.hu, www.zsidlex.extra.hu, www.wesley.hu, http://mek.oszk.hu/04000/04093/html/ webhelyeken. Ez a(z) 2898 .cimszó a lexikon 526 . oldalán van.