12556.htm CIMSZO: Kereszténység és zsidóság viszonya SZOCIKK: "Ennek nevében tették lehetetlenné a
kutatást, vitték máglyára
a kéziratok tömegeit, melyek különösen a zsidóságot
érintették a legközelebbről, mert nekik a Törvény tanítását, értelmezését,
kutatását oly módon, hogy az minden tudományágat felöleljen, nemcsak maga a
Törvény (Deuter. 6.7,11.19), hanem a Talmud és az évezredes tradíció írta elő,
még pedig olyan fogalmazásban, hogy ahhoz képest minden más foglalkozás csupán
kenyérkereset, de főfoglalkozás zsidó szempont szerint csupán maga a mellékcél
nélkül való tanulás és tanítás. Ezzel szemben a középkor aránytalanul
felvilágosodott zsidósága, főképp a román államok területén, csupán azt
érezhette, amit a körülmények és a keresztény egyház gyakorlata nyilvánvalóvá
tett, hogy a tudás és hit összeegyeztethetetlen. Ezek miatt nemcsak a zsidóság
részéről alakult ki bizonyos ellentét, melynek bőséges irodalmi nyomai vannak
(l. alább), hanem magán a kereszténységen belül is voltak szakadások, így a
korántsem lekicsinyelhető képromboló mozgalom Bizáncban, majd a folytonosan
jelentkező reformációs mozgalmak, melyek a XIV. sz.-tól kezdve nem szűntek meg
s amelyek a primitiva ecclesia-ra, az eredeti egyház formájára akartak
visszatérni s amelyek a reformációban, annak számos szektaalakulásában,
jutottak kivitelre. A zsidóság számára ez feltétlenül óriási méretű eredmény
volt, mert a lelki bilincseket vette ez le róla s minthogy a protestantizmussal
mindenütt parallel járt a
Biblia és a zsidó iratok eredeti nyelven való tanulmányozása, nem fenyegette
többé az a szörnyű veszély, amely legközelebbről érintette: a héber iratoknak,
főképp a Talmudnak, a Kommentátorok iratainak tömeges máglyára vitele. A lelki
bilincsek alól való felszabadulás vágya a K.-ban annál kevésbé hagyható
figyelmen kívül, mert ez a bilincs tizennyolc évszázad alatt legsúlyosabban
érintette a zsidóságot is, mely a szellemi haladásban való hitet őseitől
örökölte, s azt soha fel nem adta a legsötétebb középkorban sem. Ez volt az oka
annak, hogy a zsidóság nagyobb része a gettók kapuinak leomlásakor a
liberalizmus világnézetének és politikai szervezeteinek szolgálatába állott,
mert ez a liberalizmus mindenkor az övé, azé a népé volt, mely a
kinyilatkoztatás magasztos hitét, a megértő, általános emberszeretetet, a
törvényes munkaszünetet s a kötelező istenfélelem mellett az általános és
mindenkire kivétel nélkül kiterjedő polgári szabadságot először iktatta törvénybe,
még mielőtt államterületét vagy államformáját megalkotta volna. A közép-
és újkor tudatlanságából eredő intoleranciáját főképp a XIII.—XVIII. sz. végéig
éreztette a gyakori és sokszor óriási méretű tisztán tudományos könyvek
konfiskálásánál, számos esetben tömeges elégetésénél. Ezek közül a
legnevezetesebbek: az 1233-iki Montpellierben, az 1234-iki Parisban, ahol az egykorú forrás szerint 12,000
elkobzott Talmud- és más héber kéziratot égettek el, miután hosszú ideig
társzekéren hordták; azokat össze.
1239-ben és 1244. u. o., minthogy Franciaország az időben a
zsidó tudományosság legfőbb centruma volt, még nagyobb mennyiségben égették
el a héber könyveket. 1299. és 1309. Barcelonában,
Tarragonában és újból Parisban, mindig
keresztény teológusok
szakvéleménye alapján, voltak Talmudégetések ; nemkülönben 12l9.Toulouseban,
1220. Bourgesban, 1322. Rómában, 1409. Provenceban több helyt, 1497.
Portugáliában, a XVI. sz. elején tömegesen Castiliában, 1509—10. Kölntől
Mainzig 1553. Rómában és az egész Egyházi-Államban, továbbá Velencében, annak
gyarmatain és Ferrarában, Padovában. 1554-ben a tiltott könyvek indexére teszik
a Talmudot hivatalosan a tridenti zsinat határozatai értelmében. 1559-ben
Milanóban Gonzalo de Cerdova 12,000-et éget el 1601. Rómában és számos olasz
városban, 1560 Prágában, 1702. Fürthben a két utóbbi helyt a dominikánus és
jezsuita szerzetesek buzgalma következtében, 1728. Anconában, 1781 — 1763,
újból az Egyházi-Államban, ahol dominikánus szerzetesek hajtják végre a konfiskációt,
1757» Lengyelország egész területén, és másutt is és a rosszindulatú és
céltalan zaklatásnak csak Napóleon vet véget. Mindezek kétségtelenül
elhidegülést okoztak a világtól elzárt zsidóság körében a kereszténység iránt,
mert sem a népnek, sem a világi uralomnak nem tulajdoníthatta azokat a
gyötrelmeket, amelyeket egyházi intézkedések okoztak neki. Ugyanez észlelhető a
másik két dolognál, mely a K.-nak megismerésénél nem kevésbé fontos: ú. m. a
zsinati törvényhozásoknál és a zsidóság hite és faja ellen irányuló óriási és
romboló hatású röpirat-irodalomnál, mely a legrégibb időtől tart és csupán a
nyugati államokban szűnt meg. de Közép- és Kelet-európában éppen az utóbbi
években megemelkedő számot mutat. Ami a zsinati törvényhozást illeti, annak általános
jellemző vonásai vannak, melyeket meg lehet állapítani. Ilyen fő jellemző
vonás, hogy a zsidóság és kereszténység közötti elkülönítést kötelezővé tette.
Ennek okát a modern történelemtudomány két kiválósága, Georg Caro és Max Weber
(utóbbi keresztény) tisztázták. Szerintük a szeparációt a rítus okozta. Az első
századokban a későbbi román államok területén az együttélés és a harmónia
teljes, Hispániában, Dél-Itáliában, Dél- és Közép-Franciaországban számos adat
szerint kölcsönösen vendégeskednek, mezei népünnepélyeiket közösen ülik stb. A
panasz akkor merül fel, amikor a zsidók rituális okok miatt a lakomákon nem
esznek minden ételt s ez jut kifejezésre már a Diocletianus korabeli elvirai
zsinaton, de főképp a III. és IV. sz.-i orleansi zsinatokon. Úgy ezek, mint a
17 toledói zsinat az első két évszázadban, valamint több franciaországi zsinat
a zsidókra vonatkozóan főképp abban egyeznek intézkedéseikben, hogy ne
élhessenek együtt keresztényekkel s hogy a mezei gazdálkodástól, a vegyes
házasságoktól eltiltsák s a tilalmat a keresztényeknek is kötelezővé tegyék.
Magyarországon ez utóbbi a 1092-iki zsinaton érvényesült, annak jeléül, hogy a
kölcsönös együttélés itt is megvolt. Sokkal szigorúbbak voltak azonban
Európa-szerte a későbbi zsinati határozmányok a XII. sz.-tól kezdve. Ezek a
templomok építését és a kitért zsidók örökségfosztását tiltják el, míg a
negyedik lateráni zsinat tette valódi páriákká a zsidókat, amennyiben egyházi
tizedet, húsvéti külön fejadót és sárga foltot s külön lakóhelyet (l. Gettó)
rendelt el számukra. Ezekhez járult később pl. az 1434-iki bázeli zsinat
határozatai a zsidók törvény előtti tanúzási jogának elvétele, a kötelező
keresztény templomi hitszónoklat meghallgatása saját templomaikban és
ghettóikban. Mindezek és más súlyos intézkedések a zsinati törvényhozás
következtében végig mennek egész Európán, bár nem egy pápa, így különben az
igen vészt hozó időkben uralkodó IV. Ince, a középkor egyik legjelentékenyebb
pápája, aki éppen túlbuzgalmáról nevezetes, a legmeghatóbb és szívhez szólóbb
bullában (1247) figyelmeztette papságát Francia- és Németországban a zsidók
ellenni vádak alaptalanságára és gonoszságára. Nem szólunk e helyt az
inkvizíció borzalmairól, zsidó kiűzésekről, a kútmérgezésekről, vérvádakról (l.
o.), melyek közül Magyarországon csupán utóbbi kettő kísértett, de pl. az egész
inkvizíció az azzal járó judaizálási vád nyomtalanul múlt el Magyarországon,
aminthogy a könyvégetés helyett is csak a Habsburgok által rendszeresített
héber könyvcenzúra volt meg a XIX. század közepéig, míg más tekintetben csupán
a szokásos jogfosztás volt meg nálunk a hosszú századokon át. A másik említett
körülmény zsidók elleni vitairatok, valamint az ezekre zsidó részről adott
válaszok, melyek szintén egyidősek a kereszténység és zsidóság elkülönülésével,
s így a keresztény időszámítással is. Ezek a vitairatok már az első századokban
elterjednek s minthogy az előzőkből többnyire merítettek a későbbiek, az
egyszer lefektetett rágalmak minden későbbi korban is hitelre találtak. Ilyen
fontos vitairatok alexandriai Clemens
Origenes legrégibb egyházatyák iratai, majd Claudius Apollinarius,
Tertullian és Cyprian Aevertus Judaeos c. iratai, továbbá Eusebius,
Chrysostomus János, Syrusés Epiphanius zsidóellenes röpiratai, valamennyi még
az alexandriai korból. Európai talajon a magvető Isidorus, a híres sevillai
püspök volt az V. sz.-ban, műve Contra Judaeos c. s igen nagy hatású volt a
későbbiekre. Nagy fontosságúak a IX. sz. első felében élt Agobard lyonsi
püspöknek és tanítványának, Amulonak valódi antiszemita iratai, előbbié De
insolentia Judaeorum, utóbbié Contra Judaeos (Migne Patrologia Latina 104 és
106 k.) és a XII. sz.-ban Petrus Alphonsi, Marokkóból Castiliába átszármazott
kitért zsidóé, aki eredeti nevén Moses Szefardi volt. A zsidók sem nézték
tétlenül a folytonos támadásokat s bár az első századokból nem maradt fenn
ellenirat, a Talmud és Midrások számos helye tanúskodik arról, hogy úgy a szó,
mint írásbeli vita megvolt s ennek formáját, a dialógot megőrizték a későbbi
korok is. Ilyennek tekinthető Juda Halévi Kuzarija és Joseph Kimchi Széfer
Haberisze, melyek igen előkelő hangnemükkel s mély filozófiai tartalmukkal
tűnnek ki (XII. sz.). A XIII. sz.-ban Raymund Martin spanyol szerzetes Pugio
fidei és Capistrum Judaeorum c. röpiratai terjedtek el s közülük az első lett
európai hírű. Ezt, valamint az ugyancsak XV. sz.-i Alfonso de Spina által írt
hírhedt Fortalicium fideit, az összes későbbi szennyiratok és rágalmazások ősét
a reformáció korában is sokszor kinyomtatták. Állításait nem kisebb ember
cáfolta rögtön, mint R. Selomó ben Aderesz, a hírneves barcelonai rabbi. A
XIV., XV. sz.-ban Alfonso de Valladolid, Astruch Raimuch és főleg Pablo de
Santa Maria (eredetileg R. Selomo Halévi burgosi rabbi) püspök és kancellár és
Geronimo de Santa Fé (Josua al-Lorqui) kitért zsidó egyházfiak ártottak sokat
rágalmazó irataikkal, melyeknek azonban erélyes cáfolata nem maradt el. A
zsidórészről adott válaszok közül legnevezetesebbek Chasdai Crescas toledói
rabbié, akiben, mint vallásbölcsészben, Spinoza egyik elődjét látja a tudomány.
Az ő Tradado c. műve 1396., a pogromok évében valódi hőstett volt. Egyidejűleg
héberül is elterjedt. Ebben részletesen megcáfolja ellenségei rágalmait, de
többet is ad ennél, mert részletesen bizonyítja a keresztény dogmák, a bűnbeesésnek,
a szentháromságnak, az inkarnációnak, a transszubsztanciációnak és az
istenanya-hitnek irracionalizmusát. Másik zsidó polemikus volt Simon ben Cemach
Duran (XV. sz.), aki Ábót c. művében megismétli Jézus szavait: a Nem eltörölni
jöttem a Törvényt, hanem megőrizni» s felsorolja az Új- Testamentum
ellenmondásait. Joszéf Albo toledói rabbi, hírneves vallásbölcsész Ikarim c.
művében foglal álláspontot a kereszténységgel szemben s ugyanazt fejti ki, amit
Szaádjától kezdve Maimonidesen át Mendelssohnig valamennyi zsidó vallásbölcsész
vallott, hogy csodák sohasem bizonyíthatják a. hit igazságát, mert minden hit
önmagában és önmagáért van. A XVI.—XVIII. sz.-ban legnevezetesebbek Eliezer
Askenázi, Jacob Emden, Lippmann és főképp Isaac Troki polemikus iratai. Josef
Caro, a Sulchan-Áruch kodifikátora óva int attól, hogy a keresztény hit
szimbólumaiban idolatriát lássanak. Askenázi törökországi szefárd rabbi Maászé
ha-Sém c. művében figyelmeztet arra, hogy nem szabad korholni a
kereszténységet, ha egyesek bántalmaznak bennünket, mert az ugyanolyan bűn,
mintha testvérünket, vagy fiunkat megátkoznánk, mert valami rosszat
cselekedtek. J. Emden altonal rabbi Róse Mate (Amsterdam 1758) c. művében úgy
fogja fel a kereszténységet, mint a zsidóság egy hajtását, mely a pogányok közt
missziót teljesített. Alapítója, Jézus, az erkölcsi törvényt a legmagasabban
fogta fel s bár számos keresztény van, aki erkölcsi tisztaságával kitűnik,
kívánja, hogy mindegyik Jézus tanításai értelmében éljen. Érdekes polemikus
irat Isaac Troki lengyel rabbi Chizuk Emunó c. műve, melyet a legtöbb európai
nyelvre, még spanyolra is lefordítottak. Ő a kereszténység messiási hitét
cáfolja, bizonyítva, hogy abból soha semmi nem valósult meg s a Messiás országa
sohasem létezett, mert az a teljes békét, az emberek közti harmóniát,
szeretetet, kölcsönös bizalmat és a zavartalan boldogság országát, úgyszintén a
gyűlölség, a babonák, gonoszságok és idolatria abbahagyását jelenti.
Mindezekért az Egyház szerinte semmit sem tett, hanem ellenkezőleg növelte a
zavart s a megoszlást hívőkre és hitetlenekre, a pokol és mennyország lakóira s
az isteni kegy osztogatása mellett gyűlöletet hintett el. Ezekben csúcsosodik
ki a zsidó felfogás azon része, melyet idegen hatástól mentesnek lehet
tekinteni. A zsidó felfogás a középkorban már úgy látta a hivatalos
kereszténységet, mint a földi józan élettől eltávolodott hitet, mely nem
erősítette a családi élet és otthon szentségét, de éppoly kevéssé a munkának,
az iparnak és kereskedelemnek tisztességét sem, sőt ezt megvetette, ellenben a
férfias kitartás helyett csupán a feminin erényeket, a női kultuszt, a
megalázkodást és az esztétikai hajlamokat fejlesztette s juttatta valóban magas
színvonalra, míg ugyanakkor tűzzel akadályozta meg a szabad kutatás
lehetőségét, elnyomta a gondolkodás szabadságát, az intellektus kialakulását
lehetetlenné tette s a tudásban való hitet és az emberek szabadságra törekvését
megakadályozta. Ezért volt az, hogy az öntudatra ébredt népek szabadságuk
kivívásakor mindenütt félretolták az egyházi előítéleteket és megkötöttséget s
megelégedtek Jézus tanításaival és az eredeti Biblia Egy- Isten hitével és
erkölcstanával. A kultúra előhaladása hivatott a majd kétezer éves ellentétét
hidalására; a kereszténység nem zárhatja el senki elől sem az élethez adott
jogot és főleg nem zárhatja el azt szülője, a zsidóság elől. (L. még:
Antiszemitizmus, Vérvád, Keresztelés, Jézus, Etika, Farizeusok, Esszénusok,
Uzsora, Cenzúra, Inkvizíció. Irodalom. Taylor, Sayings of the Jewish Fathers
(1901); Chwolson. Das letzte Passahmahl Christi (1892) ; Renan. Le Judaisme et
le Christianisme (1883) ; u. a., L'Église Chrétienne (1879); u. a., Jézus
élete; n. a., Saint-Paul; Krausz Sámuel, Das Leben Jesu nach jüdischen Quellen
(1902) ; L. Phillippson, Haben die Juden Jesum gekreuzigt? (2. kiad. 1902) ; D.
Strauss, Die christliche Glaubenslehre (I.—II. 1840-41); Berner, Judentum und
Christentum (1891) ; Graetz, Gesch. der Juden II.-XI. ; A. Geiger, Das Judentum
und seine Geschichte (1865) ; u. a.. Nachgelassene Schriften (I.—V.) ;
Güdemann, Das Judentum {1902) ; Toy, Judaism and Christianity (1890) ; Harnack,
Geschichte der Dogmen I.—V. ; Chwolson, Die Blutanklage und sonstige
mittelalterliche Beschuldigungen (1901) ; Lecky, History of European Morals
from Augustus to Charlemagne (I.—II. 1874) ; u. a., History of Rationalisme
(I.—II.); Lea, History of the Inquisition in the Middle Ages (I.—III. 1888) :
u. a., History of the Inquisition in Spain (I. —IV. 1906); L. Ziegler,
Geschichte der christlichen Ethik (1886) ; Daw. Einhorn, Unterscheidungslehre
zwischen Judentum und Christentum (1860—61); Abrahams, Jewish Life in the
Middle-Ages (1903) ; Hefele, Konciliengeschichte (I —X. 1890—3) ; Caro,
Wirtschaftsgeschichte der Juden I. (1908); Max Weber, Wirtschafts- u.
Socialgeschichte (1924); Schechter, Studies in Judaism (1896); M. Joseph,
Judaism as Creed and Life (1903); M. Friedländer, The Jewish Religion (1891) ;
J. Ziegler, Religiöse Disputationen im Mittel alter (1894); I. Loeb,