12547.htm CIMSZO: Kereskedelem SZOCIKK: Kereskedelem. A
K. történelme azon a területen, amely a későbbi Magyarország területét alkotta,
még a római települések idejébe nyúlik vissza, amikor az római fennhatóság
alatt állt Palesztina lakosai nagy számban követték a légiókat nemcsak mint
harcosok, hanem, mint kereskedők és szállítók. Nyomát találni ennek Pannóniában
és Dáciában is, bár Pannónia zsidó lakosságának létezését határozottan
bizonyítani nem lehet és azt sem lehet kétségtelenül megállapítani, hogy ez a
zsidóság a légiókkal együtt elhagyta-e az országot. Annyi azonban bizonyos,
hogy a honfoglalást megelőző évtizedekben az ország különféle részein laktak
zsidók, így a Szvatopluk birodalmához tartozó északnyugati részeken is.
Közelfekvő feltevés, hogy ezek a zsidók K.-mel is foglalkoztak, erre vall
legalább is Gyermek Lajosnak egy 899. kiadott rendelete, amely megköveteli,
hogy a Németországba jövő «zsidóktól és egyéb kereskedőktől» a bajor
határszélen vámot szedjenek. Szvatopluk nagy morva birodalmában lakó zsidók
délről Stíriából, vagy nyugatról Németországból, főleg pedig Bajorországból
vándoroltak ide és mint egykorú okmányokból kiderül, ez utóbbi országgal
jelentős kereskedelmet folytattak. Egy 903 és 907 közt Raffelstettenben kelt
vámszabályzat is a Morvaországgal folytatott K.-mel és az ezt közvetítő
Dunahajózással foglalkozik és megállapítja a vámokat, melyeket azok tartoznak
fizetni, akik hajón jönnek Morvaországból Bajorországba, vagy onnan a Dunán
utaznak Morvaországba. A vámszabályzat utolsó pontja így végződik : «Zsidók és
egyéb kereskedők bárhonnét jöjjenek ezen országból, vagy más országokból,
rabszolgák és egyéb árucikkek után igazságos vámot fizessenek, amint az előbbi
királyok idejében mindig szokásban volt.» Ezt az adatot kiegészítik és
megerősítik azok a lengyel történelmi források is (Sternberg Herman, Versuch
einer Gesch. d. Juden in Polen, Bécs 1860,1.11.1.), melyek szerint zsidó
rabszolga kereskedők már a IX. sz.-ban eljártak Magyarországból
Lengyelországba. Hasonló értelemben ír 973. arabnyelvű tudósításában a zsidó
Ibrahim ibn Jakab, a kordovai kalifa Csehországban járt követe. Elmondja, hogy
Magyarországból, ahogy az akkori arab és bizánci nyelvszokás szerint nevezték,
«a turkok országából muzulmánok, zsidók és turkok (magyarok) Prágába jönnek
árukkal és bizánci pénzneműekkel s ezekért rabszolgákat, hódbőröket és egyéb
bőrneműeket visznek haza». (G. Jákob, Handelsartikel der Araber. Berlin 1891, 9.
1.; v. ö. Szabó Károly i. h. 135. 1. és Hunfalvy i. h. 216. 1.) A kazár zsidók
a honfoglaló magyarokkal jöttek be és az ország meghódítása után is megmaradtak
fegyvereseknek. A kereskedő zsidók az itt talált zsidó őslakók, illetve a
bennszülött zsidók közül kerültek ki. A magyar zsidók történelmének első két
százada olyan korszakot ölel fel, amikor a zsidók «a magyarok minden jogát,
szabadságát élvezték s tőlük semmiben sem különböztek». (Kohn S., A zsidók
története Magyarországon. Budapest 1884, 33.1.) Ez a megállapítás kétségessé
teszi azt a feltevést, mintha kazár-zsidók lettek volna a későbbi idők
kereskedői, mert a kereszténység terjedésekor a kazárok is elhagyták a zsidó
hitet és azt az életmódot folytatták tovább is, mint a honfoglalók magyar leszármazottai.
Azok, akik zsidóhiten maradtak meg, elvegyültek az egyébként nem keveredő
bennszülött zsidók között, akik legnagyobbrészt K-mel foglalkoztak. A zsidók
kereskedelmének kialakulására és arra, hogy a zsidók épp úgy, mint az
izmaeliták az adás-vétel üzleti tevékenységét valósággal, mint számukra
specializált foglalkozást űzték, legelsősorban az a körülmény volt hatással,
amely az akkori korok állami és társadalmi berendezkedését jellemezte. Az
államhatalom a honfoglalók kezében volt és a társadalmi berendezkedés az
osztály-elhelyezkedést is abba az irányba alakította, amely a hatalmi érdekek
gazdasági szempontjainak leginkább megfelelt. Az uralkodó osztályok így lettek
a latifundiumok birtokosai, a leigázottakat azért vették rabszolgasorba, hogy
legyen, aki a földjeiket megmívelje, a zsidókat pedig azért szorították a
kalmárkodásra, mert kellettek olyanok is, akik a szükségletek kielégítéséről
gondoskodtak. Az osztályuralom sosem látta szívesen azokat, akik
osztálykereteiket túllépték és a földesurakká gazdagodott és átvedlett zsidókat
mindig igyekeztek visszaszorítani arra a gazdasági bázisra, ahol néni
jelentettek konkurenciát. A közhivatalokból is a hatalomféltés intrikái
igyekeztek távol tartani a zsidókat és mindig a gazdasági kényszer, a létért való
küzdelem sodorta a zsidót arra a megélhetési útra, amely még szabad volt és
mely önként kínálta fel a lehetőségeket: az adásvételi, pénz-, hitel- és
zálogüzletekre. A K. akkor kezdte meg tulajdonképpeni fejlődését, amikor a X.
sz. vége felé már a magyarok rablókalandjai szűnőfélben voltak és a
magyarországi zsidók kereskedelmi összeköttetésbe léptek a szomszéd országokkal
és odautazásaikat rendszeresítették. A külföldi zsidó kereskedők azonban sokáig
nem merészkedtek be az országba, épp úgy, mint a keresztény hittérítők, akik
«majdnem egy századig még csak közeledni sem mertek a nálok oly kegyetlenség
hírében álló magyarok határaihoz». (Horvát: A kereszténység első százada
Magyarországon, 32. 1.) 1050 körül azonban már a tranzitó K. jelei mutatkoztak;
bajor, főleg regensburgi zsidók, akik élénk kapcsolatot tartottak fenn
Russziával, a későbbi Gácsországgal, árucikkeiket Magyarországon keresztül
szállították haza teherszállító kocsikon. Karavánjaik Budát, vagy Esztergomot
érintették, ahol a Dunán átkeltek. Az 1070 előtti időkben már gyakran keresik
fel a magyar zsidók Németországot, különösen a rajnamelléki városokat. Ide
rézműveket s aranyozott edényneműeket vittek piacra Magyarországból,
visszatérésükkor pedig olyan árucikkeket hoztak be Magyarországba, ami iránt
nagy kereslet mutatkozott. Ez időben a magyar-német zsidók kereskedelmi
kapcsolata igen élénk lehetett és a kereskedők közül többen bejáratosak is
voltak a királyi udvarhoz, ahol különféle kedvezményekben részesültek. Az egyik
magyar királynő, valószínűleg Anasztázia, I. Endre felesége, aki 1063 körül az
államügyekre erős befolyást gyakorolt, a kereskedők közül többeket bizalmas
küldetésekre felhasznált és engedélyt adott arra, hogy a királyi pénzverőben a
maguk számára bizonyos mennyiségű pénzt verhessenek, hogy értékesebbé tegyék
nyers ezüstjüket. A zsidók kereskedelmét egy a kereszténység szempontjait
követő rendelet igen hátrányosan befolyásolta. Ez a hetivásároknak vasárnapról, a tulajdonképpeni vásárnapról
szombatra való áthelyezése volt. Állítólag ezt a rendeletet már a 997. meghalt
Gejza fejedelem léptette életbe
(Horvát: Az ipar s kereskedés története II 12. 1.) épp úgy, mint a
legtöbb középkori keresztény állam, hogy a vasárnap megünneplését és az istentiszteletet
semmi se zavarja. A rendelet valójában nem a zsidók ellen irányult, de
hatásaiban csak a zsidók érdekeit érintette, mert nem csekély anyagi és
erkölcsi hátrányokkal járt. A szombati hetivásárokról intézkedett I. Béla
(1061—1063) és ez aztán a zsidóság amúgy is gyenge lábon álló vallásos életét
még inkább megingatta, a szombatot nem tartották meg, mert a hetivásárokon
kívül alig volt nagyobb forgalom és árucikkeiket csak ezen a napon
értékesíthették. Az első olyan törvényes intézkedést, amely következményeivel a
zsidóságot az adás-vevésre és a pénzkölcsönzésre utalta, Szt. László tette, aki
1092. a
szabolcsi zsinaton határozatot hozatott, hogy a zsidók keresztény rabszolgákat
nem tarthatnak. Mivel pogány rabszolgák ez időben már alig léteztek, a rendelet
azt jelentette, hogy a zsidókat megfosztják azon munkaerőtől, amellyel a
földjeiket megmívelhetik. Egyelőre hát bérbevettek rabszolgákat, de Kálmán
király országlásának vége felé, az 1114. év elején tartott esztergomi zsinat a
rabszolgák bérbentartását is megtiltotta és mivel most már a földmívelést
lehetetlenné tették a zsidók számára — ily körülmények között hiába vásároltak
birtokot — kénytelenek voltak a kisebb munkaerőt igénylő foglalkozási ágak felé
terelődni, rákényszerültek az egyetlen kínálkozó keresetmódra, az adás-vevésre
és pénzügyletekre. A zsidók társadalmi állása ezzel gyors hanyatlásnak is
indult és a kalmárkodásra szorított zsidók a középkori megalázottság szánalmas
állapotába jutottak. Az adás-vételt
ekkor már királyi rendelet szabályozta; az 1101 és 1102. egybehívott országgyűlés
szigorú rendeletet hozott, amely Kálmán király rendelete néven ismeretes. A
negyedik pontja a rendeletnek így szól: Ha zsidó kereszténytől, vagy keresztény
zsidótól valamit venni akar, alkalmas keresztény és zsidó tanuk előtt vegye meg
az eladó árut; magát az árut s a tanuk neveit jegyeztesse fel írásban. Ezen az
adó s a vevő pecsétjével ellátott írást magánál őrizze, hogyha e vételre nézve
valamikor lopással vádoltatnék, a nála talált lopott jószág urát és a
fennemlített tanukat előállíthassa és a vád alól felszabaduljon. A további
három pont a kérdéssel kapcsolatos igazságszolgáltatással foglalkozik. Az 1222.
II. Endre által kiadott aranybulla 24. cikkelye a zsidókat a közhivatali
pályákról a szabad megélhetési lehetőségek felé szorította és az 1233. letett
beregi eskü ugyancsak megerősítette azt a már többször megismételt határozatot,
hogy zsidók és szaracénusok kamarai,
pénz- vagy sóügyi, adószedői, vagy más közhivatalt továbbra sem
viselhetnek. A rendelet következménye az lett, hogy Endre ugyan keresztényeket
nevezett ki tisztviselőkké, de az általuk potom áron bérelt jövedelmeket most
ők adták el a zsidóknak és izmaelitáknak, akik tisztviselőik, ügynökeik, vagy
üzlettársaik gyanánt szerepeltek. IV. Béla 1251. kiadott zsidótörvénye érinti
ismét főleg a zálogügyleteket igazságszolgáltatási vonatkozásokban. Fontos
jelentőségű volt kereskedelmi szempontból a 12 pont, amely a szabad közlekedést
biztosította a zsidók számára és az áruk után fizetendő vámpénz kérdésében a
városi polgárokkal való egyenlő elbánást írja elő. A K. kialakulására nagy
befolyással volt az első keresztes háború után (1274) a külföldi zsidók
bevándorlása. Mivel ezek csak készpénzüket menthették át Magyarországra,
rákényszerültek adásvételi és kölcsönügyletekre annál is inkább, mert a
rabszolgák tartásának eltiltása visszariasztotta őket a földvásárlástól. A
magyar-zsidók, akik ugyancsak ennek a rendeletnek a hatása következtében
lassan-lassan kiszoríttattak a földmívelésből, a bevándorlottaktól eltanulták
az üzleti élet különféle ágait és áttértek maguk is a K. re A középkorban
Európa szerte elfogadott nézet is segítette ezt az átalakulási folyamatot, mert
az egyház a legrégibb idők óta megtiltotta híveinek a kamatra kölcsönzést, de
még a nyereséggel járó adás-vételt is. Ez volt az egyik fő oka annak, hogy a
középkori kereskedés majdnem kizárólag a zsidók kezére jutott. A keresztény
polgárság a céhek alakulásakor kezdte meg terjeszkedését a K. terén. A minden
idegen elemet kizáró és egyre erősbödő céhek versenytársat láttak a zsidókban
és ez a körülmény végzetesen érlelte meg a közép, kor zsidógyűlöletét. A zsidók
kiszorítása és letörése akkor kezdődött, amikor a céhek egész szervezkedése
katolikus színezetet kapott és már ez a körülmény lehetetlenné tette a zsidók elhelyezkedését
a céhek keretein belül. A kereskedők és iparosok testülete módját tudta ejteni
annak, hogy a városi tanács az ő érdekeinek megfelelően hozza meg határozatát.
Sopronban pl. már a XIV. sz.-ban olyan határozatot hoztak, amely megtiltja a
zsidóknak a szabóipar űzését és hogy jobbminőségű posztóval és új ruhákkal
kereskedjenek, aprójószágot, gabonát,
lisztet vásároljanak a piacokon oly célból, hogy azt nyereséggel tovább
adják. Az 1421. kiadott Budai Törvénykönyv már egészen súlyos korlátokat állít fel a zsidók kereskedelmi
életében. E törvény szerint zsidók csak egyszer hetenként s csupán a
zsidó-utcában árulhatták árucikkeiket,
keresztények közé nem vihették elkobzás veszélye nélkül. Külföldi s
általában nem budai magyar kereskedőnek, árui elkobzásának terhe alatt tilos
volt velük bárminemű kereskedelmi összeköttetésbe lépni. Élénken megvilágítja a
középkor kereskedelmi és pénzviszonyait Zsigmond királynak IV. Béla zsidótörvényét kiegészítő
negyedik cikkelye. A zálogok utáni kamatfizetések és pénzkölcsönök
kamatainak kérdését rendezi és kimondja, ha a kamatra vonatkozólag közelebbi
megállapodás nem történt, akkor a keresztény minden száz dénár után heti két
dénár kamatot tartozik fizetni a zsidónak. E királyi rendelet tehát a rendes heti
kamatlábat két százalékban, vagyis az egy évre szóló rendes kamatlábat száz
százalékban állapította meg. A K. szabadsága, amely a zsidók elnyomottságának
következtében is sokat szenvedett, külön korlátozó törvényekkel is szemben
találta magát. Még Mátyás király gazdaságpolitikája sem volt mentes a kor
elfogultságaitól és erre legjellemzőbb az az 1486. kiadott rendelete, amellyel
felhatalmazta Nagyszombat városát, hogy az ottani zsidókat a borkereskedéstől
eltilthassa. A zsidókamatok fizetése alól a keresztény adósokat ő is épp úgy
felmentette számos esetben, mint legtöbb elődje. Ilyen gazdasági körülmények
között hihetetlen erőfeszítés kellett ahhoz, hogy a zsidók a K.-ben jelentős
szerepre vergődhettek, mert hiszen az a zsidóság, amely azelőtt a külfölddel
való kereskedelmet közvetítette, a nagykereskedelemből és a tisztességes
kiskereskedelemből kiszorítva a kicsinyes csereberére és házalásra kényszerült.
És hogy már nemcsak a mezőgazdaságból és
közhivatalokból, hanem az iparból és K.-ből kiszorították, egyetlen
megélhetési mód kínálkozott már csak számára, a pénzüzlet. Ez
pedig akkoriban többnyire azonos volt az uzsorával (l. Uzsora). A K.-ben való
helyzetük annyira ki volt téve mindenféle megszorításoknak, hogy 1614. pl. a
soproni városi tanács a pékek kérésére még a kenyérrel való házalástól is
eltiltotta a zsidókat. A városi tanács olykor kénytelen volt a céhek túlkapásai
ellen is fellépni, így már 1606. hivatalos árszabályt állapított meg az
iparcikkekre, « mivel a kézművesek a polgársággal túlfizettetik az árut».
1623-ban pedig a pozsonyi tanács állapította meg a marhahús árát és értesítette
a mészáros céhet, hogy ha három nap alatt nem alkalmazkodik az
ármegállapításhoz, megfosztják a kiváltságától. A XVI. és XVII. sz.-ban
Erdélyben az országgyűlés gyakran foglalkozik a nagy drágaság okaival, kiviteli
tilalmat állít fel, majd behozatali könnyítéseket tesz és foglalkozik a
szabadkereskedelem kérdéseivel. Mivel a kereskedők nem biztosították a drágaság
enyhülését, megszüntették a szabadkereskedelmet. A kereskedelmi verseny, amely érdekeinek védelmét abban látta, ha a zsidót
kiszorítja a versenyből,
fékezhetetlenségében oda jutott, hogy a maga által felidézett korlátok közé
került és ezzel a K szabad fejlődése is megállott. A céhek katolikus jellege
nemcsak a zsidó kereskedőket szorította ki a K. területéről. A másvallású
polgárok is félszeg helyzetbe kerültek olyan rendeletek miatt, mint a
kolozsvári mészáros céh 1422-iki rendszabálya, amely kimondja, hogy a céh az
istentisztelet emelése végett alakult, s a székesegyház számára templomi
zászlókat, gyertyákat és ékítményeket
fog szolgáltatni. (Szádeczky, Iparfejlődés és a céhek története
Magyarországon 1. 41.) A tagok kénytelenek voltak társaik temetésén részt
venni, halotti misén megjelenni, a tagdíjat pedig sok helyen oltárgyertyákkal
kellett megfizetni. Kolonics érsek az érdekek harcában érvényre juttatta azt az
elvet, hogy «a céhek által is a katolikus vallást kell uralkodóvá tenni»
(Szádeczky, 137. 1.). Ez aztán olyan
következményekkel járt, hogy III. Károly 1729. elrendelte, hogy Selmecbányán, e túlnyomóan protestáns varosban, a
céhbiztosok juttassák uralomra a
katolikus vallást. Mária Terézia pedig 1754. már megköveteli a miskolci
csizmadiáktól, hogy a parochiális templom oltárlámpáját a református és
lutheránus céhtagok lássák el olajjal. A céhek azonban nemcsak a másvallásúak
elnyomására törekedtek, de valósággal a magyarság üldözésére vitte őket az
érdekharc. Már az 1729: X. t.-c. kénytelen volt emiatt a céheket kiváltságaik
megvonásával megfenyegetni. Még a legújabb korban, 1826. is megtörtént az, hogy
mikor egy magyar Kassán fűszerüzletet akart nyitni, letelepedési kérvényét
avval utasították el, hogy «ha mind a hét millió magyar ide jönne, úgy hét
millió koldus lenne itt; nincs ily üzletre szükség, van belőle elég». a dolgok
még élénkebb megvilágításba a zsidó kereskedők helyzetét, mert hiszen ők voltak
a legelnyomottabbak. E viszonyoknak az egész K. fejlődésére messze kiható
következménye volt, amelynek visszamaradt kereteiből óriási erővel kellett
kibontakozni az elkövetkező idők kereskedelmének, hogy felvehesse a versenyt a
nyugat kereskedelmével. Egyelőre azonban még tartott a kíméletlen elnyomatás. A
városokból kiszorították a zsidókat a falvakba és csak ideiglenes tartózkodással
látogathatták a városokat. A bányavárosokat egyáltalában nem kereshették fel és
1582-től már fennállott az a rendelete a besztercebányai tanácsnak, hogy a
város körzetében két mértföldnyi távolságban semmiféle kereskedő nem árulhat
bort, marhát, vasat, gabonát. 1693-ban I. Lipót zsidókra vonatkozólag hét
mértföldnyi távolságra terjesztette ki a tilalmat. A magyarországi ipar és K.
történetének lapjai szomorú adatokat tartalmaznak az idegenből idetelepült
városi elem szűkkeblűségéről, mellyel a zsidókat igyekeztek megélhetési
lehetőségeiktől megfosztani. Főleg «Kassa, Debrecen, Pozsony, Győr és Pest
kereskedelmi testületeinek mindig fájt a házalók és
vásárosok keserű kenyere». (V. ö.
Venetianer: «A magyar zsidóság története», Budapest 1922.). 1761-ben a
pesti kereskedelmi testület azzal folyamodott Mária Teréziához, hogy szüntesse
be a kicsinyben való árusítás engedélyezését török, görög, örmény, szerb és
zsidók részére. 1796-ban pedig ugyancsak a pesti kereskedelmi polgári testület
felségfolyamodványban kérte a házalók kitiltását. Csak II. József uralkodása
alatt következett be a K. felszabadulása, mikor 1781, a zsidókat kiemelte a
jognélküliség állapotából (l.
Egyenjogúsító törekvés). «Hogy az ország nagyobb hasznára váljék, mint
eddig volt korlátolt kereskedése és felvilágosodása miatt.» A zsidók előtt újra
megnyíltak a városok kapui, kivévén a bányavárosokat és ezzel gyors lendületnek
indult a magyar-zsidók kereskedelmi aktivitása. Egy 1803-iki lajstrom szerint
már a következő nagykereskedők voltak Pesten: Bauer Sámuel lenáru, Beck Löbl
vászon és kendő, Boskovitsch Hirsch lenáru, Brüll Ádám musselin, Goldberger
Joél posztó, Kanitzer Dávid Lőbl norinbergi áru, Löwy
Herman vászon, Offenheimer Izsák
posztó, Pinkesz Elkán vászon és kendő, Sax Simon vászon és kendő, Selbe Abelles vászon nagykereskedők. II.
József 1790. bekövetkezett halála után a zsidóság helyzetében ismét
rosszabbodás állott be úgy, hogy a zsidók kérvényt nyújtottak be az
országgyűléshez, amelyben a polgári jogaik megadását sürgették. Az országgyűlés
azonban csak a II. József alatt fennállott jogállapotokat állította vissza és a
bányavárosok hetivásárai továbbra is zárva maradtak előttük. Ez az állapot
maradt fenn változatlanul egészen 1840-ig, ahogy azt az 1790: XXXVIII. t.-c.
szabályozta (l. De judaeis). Bizonyos periódusokban azonban kedvező hangulat
alakult ki a zsidók mellett, úgy hogy a pesti kereskedők köre attól tartva,
hogy a zsidók kedvezményekhez jutnak és ez káros lehet a polgári kereskedőkre,
1829. medárdvásárra gyűlésbe hívta össze az ország összes kereskedőtestületeit.
A gyűlésen memorandumot fogadtak el, amelyben elpanaszolják a zsidók nagymérvű
szaporodását s kérik a házalás megszorítását és a birtokszerzési tilalom
kimondását. Mivel azonban az emlékirat benyújtásának költségeihez szükséges
3000 pengő forintot előteremteni nem tudták, az akció megfeneklett. Csak az
1840. hozott törvény foglalkozott ismét a zsidók jogállapotával. A törvény
megadta a szabad költözködési jogot, a bányavárosokban azonban még most sem
telepedhettek meg. A kereskedelmet azonban szabadon űzhették a fennálló
feltételek mellett épp úgy, mint a többi foglalkozási ágakat. Ezzel kezdődött meg a zsidók polgárosodásának
korszaka és a gazdasági élet minden ágában megindult a zsidók építő
munkája. Ekkor azonban felmerült az a
vád, hogy a zsidók nem veszik ki részüket az ipari és nehéz kézimunkával űzött
foglalkozásokból. A vád jogosulatlan volt, mert hiszen a céhek maguk tartották
eddig távol a zsidókat, most azonban a zsidók mozgalmat indítottak abban az
irányban, is, hogy az iparnál is és földmívelésnél is elhelyezkedést találjanak
a zsidó munkaerők. Nagy változás állott be ekkor már a K. terén is. Vidéken
ugyan még sikeresen akadályozták a zsidó kereskedők vállalkozásait a céhek
szellemét követő kereskedelmi testületek, Pesten azonban szabadabb
lehetőség nyílott a kereskedelmi tevékenységre. A városi tanács a törvényeknek
közvetlenebb ellenőrzése alatt állt és így
inkább érvényt lehetett szerezni a törvény által adott jogoknak, mint a
távoli vidékeken. A negyvenes években már fennállott Pesten az «Izraelita
kereskedők testülete». Keletkezéséről és működéséről keveset tudunk, biztos
adatunk az, hogy az osztrák abszolutizmus 1851 febr. 6.
beszüntette s tagjainak meghagyta, hogy vagy a polgári, vagy a nagykereskedők
testületébe lépjenek be. A pesti polgári kereskedelmi testület alapszabálya
azonban a tagfelvételt, illetve a kereskedés jogát nagykorúsághoz, szakképzettséghez, bizonyos alaptőkéhez és keresztény
valláshoz kötötte. Még 1842. azok a kereskedők, akik szükségesnek tartották a
zsidó kereskedőkkel való kapcsolatot, zsidó kereskedőkkel együttesen
folyamodtak a nádorhoz egy királyi szabadalmazott nagykereskedők testülete
alakításának engedélyezéséért, «mely az
ország kereskedelmének akar Pesten központot létesíteni, minthogy a polgári
kereskedők testülete csak helyi igényeket elégít ki s amelybe a tagok
valláskülönbség nélkül vétetnek fel». Három évi halasztgatás után, mert a
polgári kereskedők ellenezték a tanács jóváhagyását, 1845 nov. 20. hagyhatta
csak jóvá I. Ferdinánd. A polgári kereskedelmi testület erőfeszítése ellenére
is a negyvenes években már 120 nagykereskedő volt Pesten, akik közt a királyi
szabadalmas izraelita nagykereskedők a következők voltak : Boskovitz Manó, Boskovitz
József L., Breicach Ármin, Fleischl Dávid, Herzfelder Dávid, Kadisch Joachim,
Kánicz Mózes Löbl, Kánitz Manó, Kern Salamon Enoch, Koppél Lipót M., Kunewalder
Jónás, Kunewalder Fülöp, Lakenbacher Jakab, Löwy Ármin, Mandl Joáchim, Pollák Márk, Pontzen Lipót,
Rosenfeld Móric L., Schulhof Ádám, Stern József és Wodianer Fülöp. E kor
kereskedői már a korszerű gazdasági élet színvonalán mozognak és az ország közjólétének jelentős
elősegítői. Mikor 1844 október 6. megalakult az Országos Ipar védegylet,
amelynek tagjai kötelezték magukat arra, hogy a hazai ipar fellendítése
érdekében hat évig minden
szükségletüket magyar gyártmányokkal fogják kielégíteni, a zsidó
kereskedők már számottevő szerephez jutottak. Az Iparvédegylet által létesített
gyáralapító társaság melynek elnöke gróf Keglevich Gábor, alelnöke gróf
Széchenyi István volt, a választmányába beválasztotta Fröhlich és Ullmann
nagykereskedőket is, gróf Batthyány Lajos, gróf Dessewffy Emil, gróf Teleky
László, Szentkirályi Móric és Kossuth Lajos mellé. Ugyanez évben megalakult a
Magyar Kereskedelmi Társaság is, amelynek célja az Angliába való export volt.
Elnöke gróf Batthyány Lajos volt és választmányában bent volt Kossuth és
Szentkirályi és három pesti nagykereskedő. A Társaság azonban Szabó Pál
igazgató elhibázott vezetése miatt működésének második esztendejében megbukott.
A kereskedők szociális tevékenységét élénken demonstrálja az 1846. Kanitz Manó
kezdeményezésére alakult Kereskedelmi nyugdíj és betegápolási egyesület, amely
aztán megalapította a Ferenc József kereskedelmi kórház elődjét. Az egyesületet
Kern Jakab szervezte át oly módon, hogy a kereskedelmi alkalmazottakat is
kötetezték a belépésre. Ez az intézmény volt Magyarországon az első
betegpénztár. Ez a korszak azonban csak nem hozta meg a K. számára a békés
fejlődés lehetőségét, mert a kereskedelmi verseny újabb tápot adott az
antiszemitizmus fellobbanására. Az antiszemita izgatásoknak pedig súlyos
következményeit érezte meg ott a zsidó K., ahol a vandalizmus előtört a
felizgatott tömegekből. Ilyen eset játszódott le pl. Pozsonyban 1848
márc.-ában, amikor 19. és 20. közti éjjelen a zsidókat megtámadták. «Pozsony
iparosainak előítéletes alsóbb osztályai, melyek az ügyes izraeliták
szaporodását és gyarapodását a városban már rég kancsal szemmel nézték, nem
tűrhetvén, hogy azok e törvény által velők egyaránt jogosíttatnak, dühös
csapatokban támadták meg a zsidók lakjait, vagyonukat szétrombolták,
személyeiket vad bántalmakkal illették. Csak fegyveres erő fékezhette meg az
előítélet és szennyes érdek szülte gyűlölet végső kitörését.» (V. ö. Horváth
M.: «Huszonöt év Magyarország történetéből», II. köt. 615. 1.) Az egyenjogosító
törekvések (l. o.) folytonos kedélyhullámzásban tartották az ország
közvéleményét és ez a periódus nem múlhatott el visszahatás nélkül a K. fölött
sem. A szabadságharc alatt a zsidók is együtt véreztek a nemzettel, ez az idő
sem volt alkalmas a kereskedelmi élet kifejlődésére. A szabadságharc leveretése
után is még mindig fennálltak bizonyos korlátozások és csak a 1860 jan. 13-án
kiadott rendelet engedte meg a zsidóknak, hogy gyógyszerészséget űzhessenek,
valamint italmérést, szeszégetést és malomipart. A bányavárosok is még elzárva
állottak a zsidók előtt, míg végre a jan. 14-iki rendelet megszüntette a
bányavárosokban való tartózkodás és letelepedés tilalmát. Most már csak az
1867-iki emancipáció (l. o.) hozott nagyobb és jelentőségteljesebb változást a
zsidóság számára és ettől kezdve indult meg a magyarországi K. is a fejlődés
felé. A gazdasági élet ugyan lassan kapott vérkeringésre; a magyarság még ebben
a korszakban is húzódott a kereskedelmi pályáktól. Most már azonban a zsidók építőmunkáját mi sem gátolhatja és a
hetvenes évek antiszemita izgatásait is (l. Antiszemitizmus) nagyobb
rázkódtatások nélkül heverte ki. A zsidó K. ekkor már egyre nagyobb
jelentőséget ért el az ország közgazdasági életében és az utolsó félszázad
alatt Magyarország közgazdasági felépítését nagymértékben vitte előre. A
világháború alatt óriási lendületre kapott a K. és a hadseregszállításokkal kapcsolatban az antiszemitizmus számos vádat igyekezett kovácsolni a zsidó
K. ellen. Az anomáliák azonban, amelyekre hivatkoztak, épp úgy fennállottak
azokban a háborút viselt országokban, ahol a zsidóság nem vett részt, vagy
pedig csak kismértékben volt részese a hadseregszállításoknak. A K.-re azonban
még súlyos megpróbáltatások vártak.
Az 1919-iki proletárdiktatúra
teljesen megbénította a gazdasági forgalmat és a kereskedelmet a
centralizálási, szövetkezeti,
áruelosztási alapon igyekezett berendezni. A nagy kereskedelmi vállalatok
szocializálása, de legelsősorban a kapitalizmus teljes letörése megakadályozta
a magántőkék vállalkozását és a kommün fennállása alatt a K.-ben, mint a
gazdasági élet minden ágában teljes volt a stagnáció. Az elkövetkező esztendők
is súlyos nehézségek elé állították a kereskedelmet és az ország gazdasági
leromlását a K. szenvedte meg legelsősorban. A gazdasági viszonyok
stabilizációjával azonban újra visszanyerte szilárd és fejlődésképes bázisát.
Az Országos Statisztikai Hivatal 1910-iki évről kiadott hivatalos kimutatása
szerint a K. terén 98,150 önálló kereskedő közül 59,832 volt zsidó, 37,312
tisztviselői összlétszámból 20,475 zsidó és 89,426 segédszemélyzeti
összlétszámból 29,637 volt zsidó. Az 1920 évi statisztika szerint
kereskedelemmel és hitellel foglalkozik Magyarországon összesen 175,348 (75,148
önálló, 47,608 tisztviselő, 52,592 egyéb személyzet), ebből a zsidó
felekezethez tartozik 81,263, vagyis 45.1 % az összességhez viszonyítva.
Ez a cimszó a Magyar Zsidó Lexikonban (1929, szerk Újvári Péter) található . A
lexikon digitális változata (tehát e szócikk facsimiléje is) elérhető a
www.nagypetertibor.uni.hu, www.zsidlex.extra.hu, www.wesley.hu,
http://mek.oszk.hu/04000/04093/html/ webhelyeken. Ez a(z) 2547 .cimszó a
lexikon 466 . s köv. oldalán.