12353.htm CIMSZO: Judaizmus SZOCIKK: "Nem áldozás, hanem igazságos és jótékony élet az, amit Isten követel (Jesája 1. 12—17; Ámosz 5.21—24; Hósea 6.6; Micha 6 6—8; Jeremiás 7. 22; Zsolt. 40. 7; 50. 8-13); az egész régi zsidó áldozási kultusz csupán az emberek lelki szükségletei nyilvánításának volt megengedett kifejezője, de a vallásetikának csak szimbóluma volt (Peszikta 6. 57, 62; Num, Babbah 21.; Levit Rab. 2.). A vallás egyetlen tárgya a régi zsidó felfogás szerint is csupán egy lehet: hogy az embert Isten útjaira vezérelje, hogy az cedókó-t, azaz igazságot és jótékonyságot gyakoroljon (Genes. 19. 19; Deuter. 10. 12); maga Isten az igazságosság, könyörület és szentség Istene, a morális tökéletesség eszménye (Exod. 20. 5-6; 34. 7; Leint. 19. 1; Deuter.7. 9—10). Míg a pogány népek istenségfogalmai a félelem érzetének termékei, addig a J.-é az istenfélelemé, amely a lelkiismeret és belső istenismeret terméke s amely megőrzi az embert a bűn elkövetésétől (Gen. 42. 18; Exod. 20. 20; Deuter. 10. 12; Jób 1. 1). A J. felfogása szerint az emberiség története kezdettől fogva a világ erkölcsi kormányzójának, «a népek királyának, aki előtt mindenki megrendül» (Jer. 10. 7 ; Zsolt. 94. 10; Dániel 2. 21) kezeiben van, mert Őbenne egyesül hatalom és igazság, .szeretet és bizalom (Zsolt. 89.15). Istent a Biblia így beszélteti Izrael népéhez : a Szentek legyetek mert Én, az Örökkévaló Isten szentséges vagyok» (Levit. 19. 1), továbbá : «így szólt az emberhez : ügyelj az istenfélelemre, mert az a bölcsesség s a rossztól való tartózkodás maga a megértés» (Jób 28. 28, v. ö. Micha. 6. 8 ; Jesája 33. 15 ; Zsolt. 15., 24. 4: «Ő megmutatta neked, ó, ember, mi a jó ; vajon mit kívánna az Úr tőletek mást, minthogy igazságosak legyetek, szeressétek az irgalmasságot s hogy alázatos lélekkel Isten útján járjatok. Rendkívül jellemző a rabbinikus zsidóság felfogására az a tény, hogy amikor Istenről beszélnek, akkor rendszerint valamelyik attribútumát használják névül: «A világ Egyetlen Igazságosa» (Cadiko Sel Ólom), «a Könyörületes-Egyetlen» (Rachmónó) s még gyakrabban «a Szentséges Egy, áldott legyen Ő» (Hakkódos bóruch Hú). A rabbik allegóriája szerint az első kérdés, melyet halandó ember kap az utolsó ítélet napján, ez: «Becsületesen bántál-e felebarátoddal?» (Sabbat. 31a). A világegyetem egysége párhuzamos gondolat az Isten-egységgel a J.-ban. A pogányság számos istensége a világot részekre «s domíniumokra tagolta és ellenségeskedések színterévé tette; a Biblia Egy Istene kormányozza az egész univerzumot, földet és eget, világosságot és sötétséget, életet és halált, örök bölcsességgel és jósággal, Ő, aki a teremtés kezdetén szándékának végcélját tudta s eszerint rendez el mindent. (Gen. 1.1-31; Jesája 45. 5-7, 46. 9-10, 55. 8-9; Zsolt 104. 24; Példab. 3.19, 20; Jób 28. 24-27, 38), a természet örök törvényszerűségét is; Isten minden cselekedete része nagy művének (Job 5, 9, 38.; Zsolt 77, 15).minden természeti csoda mindenhatóságának megnyilatkozása (Gen. 18- 14 Ex 9 16; Num. 16. 30). Ez a hatalmas koncepció a mindent átfogó és ellenőrző Egy- Isten teremtő hatalmáról és bölcsességéről amely mindenütt megnyilatkozik s amely egy egységes, nagy terv szerint működik: kizárólag a J. monoteisztikus hitén alapszik. A J. nem ismerte el soha a dualisztikus vallások ama nézeteit, melyek az Isten Egysége mellett a rossz princípiumát is vallották a teremtésben; a J. szerint Istennek nem lehet ellentényezője a sötétség és gonoszság hatalmában, miként azt Egyiptom, Babilónia vallásai és Zoroaszter tanították s az utóbbi nyomán a gnosztikus szektákba, majd a kereszténységbe is, mint démon átszármazott. Míg a legrégibb zsidóságnál a Sátán égi angyal, aki Isten hatalmát hajtja végre (Jób. 1. 7) és csupán annyira ténykedhet, amennyire Isten megengedi neki, végezetül pedig jót kell neki tenni, addig a nemzsidó Sátán-képzetek egyenesen vészt hozóak voltak a keresztény közép- és újkorban. A J. felfogása szerint a halált nem a Sátán, hanem az Isten bölcsessége hozta az emberre; «minden amit a Könyörületes tesz, jó» (Beráchőt 60b), «tehát a halál is», mondja R. Méir (Gen. R. 9.) ,«mindent, amit cselekedett, nagyon jónak talált» (Gen. 1. 3); ha az embert baj éri, az a J. legrégibb etikája szerint is nevelése javára és magasabb jólétére szolgál (Deuter. 8. 5; Zsolt 94. 12 ; Taánit 21a). Á Midrás szerint, mivelhogy Isten látta, hogy csupán rideg igazságossággal nem állhat meg a világ, azért irgalmasságot vegyített abba s a világot mindkettőből teremtette (Genes. Rabba 12.) A pesszimista doktrínával szemben,amely szerint a világ véletlen változás és tele van rosszal, a Midrás merészen tanítja, hogy a világ szelekció és evolúció processzusa : «Isten világot világ után teremtett, míg így szólt: «ez utolsó tetszik Nekem» (Gen. Rabb. 9.). A J. doktrínája szerint Isten egységének leglényegesebb jellemvonása az, ami Isten és ember viszonyára vonatkozik. A pogány idolatria az embert saját kezével készített bálványok imádására alacsonyítja le: a J. már az ősidőben az embert teszi Istenhez hasonlatossá, a teremtés koronájává, a földnek Istentől kiszemelt urává, Isten földi helytartójává (Gen. 1.26, 28). Az emberben kulminált a teremtés s benne, mint a teremtés végcéljában egyesül a földi és az isteni. A paradicsom látszólag gyermekies leírásának ez a magasztos értelme (Genes. 2. - 3.). Ugyanezt az eszmét fejezi ki a zsoltárköltő is: «Te teremtetted az embert csupán kevéssel alacsonyabb rendűnek, mint az égi lényeket» (Zsolt. 8. 6); «Te alkottad meg őt úgy, hogy a Te kezeid művén uralkodjon» (Zsolt. 7). Az ember kétféle természete, a félig isteni, félig állati, Jóbnál is gyakran kifejezésre jut (Zsolt. 4. 17—19, 7. 17, 10. 9—12, 25., 32. 8). A J. tudatos elmélkedője, R. Akiba a bibliai verset: «Isten az embert Isten képmására teremtette», úgy magyarázza, hogy szabadnak alkotta meg azt Istenhez hasonlóan s szabadon választhat jó és rossz között; Nachmanides és Ibn Ezra exegéták szerint az intellektus az, mely az embert Istenhez hasonlatossá emeli (Kommentárjaik Gen. 2. 7, Jenája 42. 5, Zsolt. 104. 29, Példab. 20. 27, Jób 32. 8; Ecclesiastes 12. 7-hez). Mindenesetre az emberi lélek az, mely alatt az ősi zsidó szöveg Isten képmását értette. A rabbik még a talmudi korban azt tanították, hogy az embert Isten két világra teremtette: a jelen világra és arra, amely el fog jönni (Gen. Rabbah 8.)." Ez a cimszó a Magyar Zsidó Lexikonban (1929, szerk Újvári Péter) található . A lexikon digitális változata (tehát e szócikk facsimiléje is) elérhető a www.nagypetertibor.uni.hu, www.zsidlex.extra.hu, www.wesley.hu, http://mek.oszk.hu/04000/04093/html/ webhelyeken. Ez a(z) 2353 .cimszó a lexikon 431 . oldalán van.