12341.htm CIMSZO: Jótékonyság SZOCIKK: Jótékonyság. A J.-nak és a J. organizációjának speciálisan zsidó eredete miatt a zsidóság életében különös fontossága is van, mert a J. első organizált formái a mózesi könyvek ethikáján nyugszanak s már a bibliai korban megvalósultak; minden későbbi kor jótékonysági szervezete csupán annak továbbfejlesztése s így a speciálisan zsidó J.-i szervezeteké is. A J. bibliai héber kifejezése a Cedókó, tehát ugyanaz a szó, amely a bibliai nyelvben az igazságosságnak is egyedüli kifejezése. Minden intézményes J. egyedüli kifejezése a héberben máig a «Cedókó», míg a magánjótékonyságnak, a könyörületesség vagy a szeretet gyakorlásának megjelölése már a Bibliában és a Talmudban (l. Simeon ha-Caddik) a gemillusz cheszed. A régi zsidó ethikai felfogás szerint, mely a bibliai, talmudi és az azutáni kiíróknak rabbinikus felfogására is változatlanul vonatkozik, tehát magának a zsidó hitvallásnak sokat hangoztatott nézete szerint a J. magában véve még nem érdem vagy épen erény, hanem csupán kötelességteljesítés, mert általa csupán a «Cedókó»-nak, az igazságosságnak teszünk eleget; igazságosságnak pedig azért nevezi a héber nyelv a J.-t, mert Isten az Ő adományából megköveteli a szegénynek juttatandó részt, «mert a föld az Enyém, ti pedig mindannyian vendégek vagytok rajta», ezért az özvegyek, árvák, idegenek és a hit szolgálatának fizetség nélkül élő leviták és kohaniták kapjanak abból. A legrégibb rabbinikus felfogás még azzal is magyarázza, hogy a «Cedókó» egyaránt egyedüli kifejezése az igazságosságnak és a J.-nak a Bibliában, mert a zsidó felfogás szerint a gyámoltalannak és nincstelennek joga van segítést kérni szerencsésebb sorsú testvéreitől. Ezen erkölcsi felfogások alapján van a zsidó J.-nak, mint kötelességteljesítésnek, egészen speciális indító oka és szerepe az egész későbbi zsidó történet folyamán. A legfőbb korban a zsidó nép egyedüli törvénykönyvnek, a Bibliának kimondott parancsai alapján gyakorolta a J.-ot: «Adnod kell a szegénynek és szívednek nem szabad bosszankodni, amikor adsz neki, s az Isten meg fog téged áldani minden munkádban, mindenütt, ahova kezed teszed» (Deuter. 12. l0-11). A mózesi törvénykönyv a tulajdonjogot nem terjesztette ki a földbirtok és a vetés szelére, sem az elszórt kalászokra, sem az eltévedt nyájra, sem a hetedik év (jóbel) termésére, mert «az idegené, az özvegyé, az árváé legyen az», mint a szigorított formájú parancs («Én, az Örökkévaló parancsolom» végzettel) számos helyen tanítja (Lev 19. 9. 10; 23. 22 ; 25. 23; Ex. 23.11; Deut 24. 19-21.) Ezenkívül ugyancsak a mózesi törvények elrendelik a tized fizetését évenként az idegeneknek, özvegyeknek, árváknak és fizetéstelen papságnak, tehát már a nomád-pásztor korban a jövedelmet, mint «Isten adományát» fogta fel a zsidóság s ennélfogva azt mindenben meg kellett osztani a szegényekkel. A szegényt a Biblia az «Én népemnek» nevezi s ugyancsak Istent tekinti az «árvák atyjá»-nak és az «özvegyek bírájá»-nak. A szigorú J.-parancsokon kívül a Biblia még számos helyen figyelembe ajánlja az irgalmasság gyakorlását: «Ha testvéred elszegényedik, segítened kell rajta, hogy ő is élhessen veled» (Levit. 25. 35); «Húsodból való» és «ha látod őt meztelen, fel kell ruháznod, ha éhes, kenyeret kell adnod neki, ha kitaszított, hajlékot kell nyújtanod» (Jesája); «Áldott legyen, aki a szegényről gondoskodik, az Úr fogja őt megszabadítani» (Zsolt. 112.); «aki szánakozik a szegényen, Istennek ad kölcsön» (Zsolt. 19.), mert «ő szereti az idegent, atyja az atyátlannak, bírája az özvegynek» (Deut. 10.18., Zsolt. 118) stb. Hogy a J. kötelességgyakorlás, melyet mindenkitől elvár a vallás mindenkivel szemben, aki nélkülöz, az is kitűnik a Bibliából (Deut. 23. 5 ; Kir. I. 20. 31., Ámosz 1. 11), azonkívül Philonak a «J.»-ról szóló műve is visszatükrözteti ezt (17—18. §). A zsidóság már ősatyját Ábrahámot is a jótékonyság és irgalmasság megtestesülésének látta, ellentétben minden más népnek hérosz-ősatyjáról szóló képzeteivel. A pátriárkák közül Iszachar van feltüntetve úgy, mint aki segíti a szegényt és gyámoltalant s Isten minden adományát megosztja a szűkölködőkkel. A Midrás- és Talmud-szerzők felfogása még inkább továbbszőtte és valóra váltotta a bibliai gondolatot a J.-ról. Az idevonatkozó rendkívül nagyszámú erkölcsi törvényből leginkább a következők tükröztetik vissza a Midrások és a Talmud magasztos felfogását a J.-ról: «Aki irgalommal van embertársai iránt, annak isten is irgalmazni fog, de akiből hiányzik a könyörület embertársai iránt, azon az Ég nem fog irgalmat gyakorolni» (Sabbat 151 b.). Az egyik midrás-allegória szerint Isten megmutatja Mózesnek az ég kincseit, mely azok részére van felhalmozva, akik életükben jótékonyságot gyakorolnak (Midras-Tanchuma Exod. 30. 13-hoz). Azonban ugyancsak a Talmudszerzők szerint a J. nem terjedhet addig, hogy valaki saját családja iránti kötelességét emiatt elhanyagolja, amikor az nyomorban van. Ezt a Talmud bűnnek tartja s amikor az esszénusok ezt nem követték, az ushdai rabbizsinat elrendelte, hogy senki se adjon többet vagyona ötödrészénél, nehogy függetlenségből függő helyzetbe kerüljön. A Talmud szerint a J. -ra elsősorban a feleség, a serdületlen gyermekek, a szegény rokonok és a város szegényei tarthatnak igényt (Bába Mecia 71. a.). Másrészt a talmudi ethika szerint a J.-ot úgy kell gyakorolni minden egyes szegénnyel szemben, ahogy azt annak szükségletei és korábbi igényei megkívánják, ennélfogva a tönkrement emberek korábbi társadalmi állását is tekintetbe kell venni «és ha valaki lovagláshoz van szokva, akkor azt sem szabad megvonni tőle akkor, amikor kényszerítve van azt nélkülözni változott viszonyok közt.» (Szifré Deut. 15. 8.-hoz, Ketubót tract. 67b., Peah Jerusalmi 8. 21. b.). Ugyancsak a Talmud írja elő a J. gyakorlásánál a feltétlen diszkréciót, hogy a nyilvánosság ne sértse és ne alázza meg a támogatásra szorulót (Ketubót). A puszta J.-nál nagyobb érdem a szegénynek pénzt kölcsönözni, azt keresethez juttatni, de még nagyobb érdem a könyörületesség gyakorlása. Micha próféta (6.8.) ezt a kifejezést használja: «szeretni a könyörületesség gyakorlást». Minthogy a puszta J. az eredeti zsidó erkölcsi felfogás szerint csupán kötelességteljesítés, azt csak a szeretet, a személyes jóindulat, az irgalmasság és könyörületesség, egyszóval a «gemillusz cheszed», ami benne foglaltatik, teszi erénnyé. Ebből következik, hogy a Biblián alapuló talmudi ethika a kirakat jótékonyságot megveti. Ezalatt a J. módját, szívből való, önzetlen eredetét, tapintatos lebonyolítását érti a Talmud, amint Mózes V. könyve is ügy kívánja a J. gyakorlását, «hogy szíved el ne boruljon». A «gemillusz cheszed», a szeretetnek, az irgalmasságnak, a jóindulatnak alkalmazása a Talmud szerint egyike azoknak a pilléreknek, amelyeken a világ, az emberi társadalom nyugszik, így tanította azt Nagy Sándor kortársa: Simeon ha-Cadik (l. o.) (az igazságos), az időszámítás előtti 4. sz.-ban. Eszerint az emberi szenvedés felismerése hívja fel az emberek egy részét a segítésre s ennek nyomán alakultak az első J.-i egyletek, melyek a társadalom fenntartásának részesei. A Talmud szerint ez elsősorban az illető városvezetőség, vagyis a hitközség kötelessége s ez tartozik gondoskodni arról, hogy ne legyen körében szűkölködő vagy bűnöző. Tehát a bűnözésnek a nyomorból való eredetét is felismeri és méltányolja a Talmud. Ezeken az erkölcsi alapelveken épültek fel a J.-i szervezet első formái a zsidóságnál s ezek a máig létező intézmények már megvoltak a jeruzsálemi Nagy Templom fennállása idején, amikor annak vezetői, az Ansé Keneszesz Hagdóló (a Nagy Gyülekezet férfiai) szervezték azt. Ezt azért fontos leszögezni, mert némely keresztény teológus és azok alapján mások is azt a meggondolatlan tévedést követik el, hogy Máté evangéliumából vezetik le a J. összes későbbi organizált formáit, jóllehet Máté (Matatjáhú) összes idevonatkozó kitételei kivétel nélkül a régebbi zsidó iratokon nyugosznak és betű szerint megvannak a 98.-ik Zsoltár Midrasában. A J.-nak ott említett hét ága: 1. az éhezőknek táplálékot, a szomjazóknak italt nyújtani, 2. a mezítelenek felruházása, 3. a betegek látogatása, 4. a halottak eltemetése és a gyászolók vigasztalása, 5. a foglyok megváltása, 6. az árvák felnevelése és menhelyadás a hajléktalanoknak, 7. hozományadás árva leányok részére. Ezek a zsidó államban nem csupán szokások voltak, hanem intézményesített karitatív egyesülések alapjává váltak, mert már a mózesi törvények, egy egyszerű, de monetheista földmívelő pásztornép törvényei szigorúan megparancsolták az özvegyek, árvák és idegenek (rabszolgák és foglyok) támogatását. Hogy a J. szervezve volt a zsidó államban, arra bizonyság Josephus leírása. Midőn Adiabene zsidó vallásra áttért királynéja: Heléna és fia Izátesz a palesztinai éhség idején nagy mennyiségű gabonát, fügét és ércpénzt küldtek Jeruzsálembe, akkor ezeket az éhezők közt a Nagy Templom «legkiválóbb emberei osztották fel» (Antiquiates 20. 2, § 5) A Misna is említi, hogy a kiosztást a legkiválóbb férfiak teljesítették minden J.-nál. Ezeket a J. élén állókat nevezték gabbaim-nak és caddikim-nak, akik előkelőség tekintetében a Kohaniták ama ága után következtek, akikből a főpapok kerültek ki s ezek családjába külön elővizsgálat nélkül beházasodhattak. Maga Rabbi Akiba is a J.-i egyesületek élén állott. A segélyszervezésnek a világtörténelemben ismert eme legrégibb formái a Misna korában, tehát a Nagy Templom fennállás idején a következő volt. Minden községnek volt egy jótékony adományokat gyűjtő szekrénye (chuppó, korbán), mely a község szűkölködőinek szükségletére szolgáló pénzt tartalmazta. Ezek péntekenként megkapták heti eledelszükségleteikre, valamint a ruházatukra elégséges pénzt. Ugyancsak abból osztottak ki adományt a vándorszegényeknek és idegeneknek, akik csak annyit kaptak, amennyi egy napra szükséges volt, szombat kimenetelekor pedig három napi táplálékot. Ezenkívül azonban egy ebéd mindig rendelkezésére állott, az esetleges szükségre való tekintettel. A J.-i szekrényt a község három előkelő bizalmi férfia őrizte s csak J.-i ügyekben Besz-dint képeztek s saját belátásuk szerint járhattak el oly módon, hogy tekintetbe vették a támogatott személy előbbi szociális helyzetét. A pénzbeszedésre a két legtekintélyesebb vezető ment, de függetlenül ezek sem szedhették azt be, viszont nem kéregetni mentek adományokat, hanem formálisan megadóztatták az egész lakosságot tehetsége szerint; teljes felhatalmazással rendelkeztek és vonakodás esetén ingóságokat foglalhattak le. A «Chuppó» részére hetenként újra gyűjtöttek minden községben. Ha valaki 30 napig egy városban tartózkodott, köteles volt adakozni, ha 6 hónapig, akkor a ruhasegélyezéshez, ha 9 hóig, akkor temetési költségekhez is hozzájárulni. A J. adminisztrátorait, ill. a gyűjtőket parnasszimnak nevezték s ezek nemcsak a gazdag és előkelő férfiak voltak, de makulátlan jellemükhöz szó sem férhetett és panasz sehol nem fordul elő ellenük. Valamennyi régi zsidó J. vezető princípiumát a Talmud abban összpontosítja, hogy a szegényt sohasem szabad megszégyeníteni (Chaggiga 5a). A J.-ot a Templom fennállásakor, de különösen azután, hogy a szimbolikus értelmű áldozások megszűntek, az áldozatok egy fajának fogták fel s ehhez képest az adakozóknak méltóaknak, tisztáknak és kifogástalan jelleműeknek kellett lenniük, mintha áldozathozatalra járulnának, úgyszintén az elfogadóknak is a vallás keretein belül kellett élniük. A J. alapokból a Talmud tanúságtétele szerint nemzsidókat is támogattak, de azok a zsidók, akik félredobták a Törvényt, nem tarthattak jogigényt többé a támogatásra, ha részesültek is benne (Gittin 61a). A magán jótékonyság természetesen ez elől sem zárkózott el. Bálványimádóknak nem engedték meg, hogy az áldozat jellegével bíró J.-hoz hozzájáruljanak. A J.-nak legrégibb intézményes formája, amely egyáltalán létezett, a zsidóknál volt meg s ez az országutakon létesített menházak voltak, idegenek, hajléktalanok és üldözöttek részére. Ezeknek J.-célú látogatása és támogatása kötelesség volt s ezt a tradíció már a zsidóság kánaáni letelepedésekor Ábrahámra vezette vissza. Később, az egész ókorban fejlesztették ezt az intézményt és midőn a 4. sz.-ban Julianus császár hasonló intézményeket létesített a Római Birodalom minden részében, rendelkezésében kifejti, hogy a zsidók és keresztények, jóllehet az istenek ellenségei, a filantrópia megtestesítői s a zsidók közt koldus egyáltalában nincs. A J. későbbi kodifikálása Maimonidestől származik. Ő 8-féle J.-ot sorol fel (Jad Hachazáka 10. 7—13): 1. Aki támogat és pénzhez juttat szegényeket vagy valamely jövedelemmel járó munkához segíti azokat; 2. Aki ad anélkül, hogy tudná: kinek és az illető sem tudja, kitől kapott; 3. Aki titokban ad, bedobva a pénzt a szegények lakhelyére; 4. Aki a szegények közé dobja a pénzt, anélkül, hogy ismerné az illetőket; 5. Aki ad, mielőtt kérnének tőle s végül 8., aki ad, bár nem derült szívvel. A kórház és az azzal párosult menház intézménye a 11. sz.-tól kezdve van meg állandóan Közép-Európában. A Tóra előtti nyilvános fogadalom útján való J.-gyakorlás ünnepek vagy gyászesetek alkalmával, bár szintén ókori zsidó eredetű (Toszafót), a középkorban terjedt el. Ugyancsak megvolt mindenütt a kötelező J.-i alap támogatás biblikus alapon a legszegényebb gettóban is, sőt ezt egyenesen kötelező adónak fogták fel s a tehetős nőket és gyermekeket is megadóztatták. Az átlagos jövedelmű zsidó ember jövedelmének 10%-át tartozott J.-i célra adni a Talmud előírása szerint (Ketubót 50a és Pea Jer. I. 15b., Maimuni Jad Hachazáka 7. 5) s ennek alapján a középkori rabbik kötelező hitközségi adóvá emelték ezt. Ez a szokás a XIII. sz.-ban egész Európában s ehhez képest a magyarországi zsidónegyedekben is megvolt. A gettók fennállása idején a következő J.-i egyesületek léteztek mindenütt, ahol zsidók éltek hitközségekben: szegénytámogató, ruhakiosztó, nevelési, hozományosztó, árvasegélyző, és-növelő, beteglátogató és- segélyző, gyermekágyasokat segélyző, hajléktalanoknak menhelyet nyújtó, aggokat gyámolító, ingyenes tanítást elrendező és foglyokat megváltó egyesületek, melyek valamennyien megvoltak már a talmudi korban és a közép- és újkorban csupán új életre keltek. Főképp a foglyok megváltása volt a legnagyobb micvó (jó cselekedet) s ezt Maimonides valamennyi J.-nak föléje helyezi. Szervezés tekintetében a J. éppen a római, olasz és spanyol zsidóknál érte el tetőpontját az egyenjogúsítás előtti időben. Itt a XVII. sz.-ban négy különálló hatalmas J.-i egylet volt s ezek a J. valamennyi ágát felöleltek, emberszeretetük és pénzalapjuk pedig oly jelentékeny volt, hogy nem-zsidókat is rendszeresen támogattak, emellett pedig itt volt az első modern nőegylet. Ez utóbbi tekintetében egyébként a sokkal csekélyebb zsidó lakosságú román államok, az utóbbi században pedig ezek mellett Anglia és az Egyesült Államok zsidóságánál a közép-európainál lényegesen jelentékenyebb intézményeket találunk. A modern zsidó J.-i egyletek tehát a legrégibb korig mennek vissza s az emancipáció csupán újabb fejlődést adott ezeknek az intézményeknek, amelyek ha látszólag nagyobbszerűek is, de nem mindenben érik el a gettók önkéntes adóin alapuló J.-i intézményeit. A XIX. sz. óta vannak a J.-nak újabb organizációi, amelyeknek kiinduló pontjai Párizs és London hitközségei, ahol a század elején valamennyi későbbi J.-i intézmény már készen volt. Közép-európában és így Magyarországon is csupán ezeket követték. A modern zsidó J. a következő organizációkat öleli fel: 1. Üldözöttek és emigránsok támogatását. Ennek Magyarországon nincsenek állandó szervezetei, csupán a romániai üldözések idején a század elején támogatták a hitközségek az átutazó kivándorlókat. Óriási szervezetek vannak Londonban, Párizsban és az Egyesült Államokban. 2. Szűkölködő családok élelemmel, tűzifával és téli segéllyel való ellátására létesült egyletek különböző neveken a legtöbb hazai hitközségben is megvannak. 3. Elhagyott, elhanyagolt és bűnöző gyermekeket és ifjakat, valamint rossz útra kényszerült nőket foglalkozásra nevelő egyesületek. Ez utóbbiak Magyarországon csupán részben ismeretesek, ilyen p. o. az egyik legrégibb pedagógiai és gazdasági célú egyesület, a «Mikéfe», míg az utolsó (nőmentő) kategória teljesen ismeretlen; Londonban a kilencvenes években létesült előkelő társadalmi állású nőkből oly egyesülés, mely a prostituáltaknak a munkás életbe való visszavezetését gyakorolja. 4. Kórházak, orvosi rendelők, betegsegélyzők és gyermekágyasokat segélyző egyesületek: Ezek valamennyije elterjedt nálunk is a hitközségek anyagi képességei szerint; az utóbbi két kategória a legkisebb hitközségeknél is megvan. 5. Börtönlátogatás, mely szintén Nyugat-Európában és Amerikában van rendszeresítve, míg Magyarországon a kezdeményezés állapotában van csupán. 6 Vakokat, bénákat, süketnémákat stb. fogyatékosokat támogató egyletek. Ezek részére nálunk magán jótékonyságból eredő kiváló intézmények vannak. Az első ilyen egyesülés az ilyen betegek részére berendezett palotával Londonban 1863. létesült hitközségi kezelésben. 7. Aggok menhelye és szeretetházak, melyek Magyarországon régóta megvannak és népszerű, fejlődőben levő J.-i intézmények. 8. Szegénység megakadályozására szolgáló intézmények (ingyenes ebéd, tej- és táplálékkiosztás, ünnepi segély, macósz-kiosztás, másrészt főzőiskolák, óvodák, leányegyletek szegény sorsú leányok és ipari nevelés szegény gyermekek részére), melyek részben Magyarországon is megvannak (Pesti Izr. Hitközség, Pesti Orth. Hitközség, Omike, Nőegyletek, Mikéfe). 9. Intézmények kölcsönös támogatása a hitközségek részéről, ill. a hitközségek szövetsége, mely Magyarországon még nincs meg. A zsidó J.-ról szólva meg kell említenünk a XIX. sz. legnagyobbszerű intézményét, az «Alliance Israelite Universelle»-t, melyet Adolph Crémieux v. francia igazságügy miniszter kezdeményezett s amelynek fiókintézményei a Balkánon, Orosz-Lengyelországban, a Keleten és Afrikában a zsidóság több mint félszázadon át tartó segélyezésével és kitűnő francia nyelvű iskolák és kórházak létesítésével a legáldásosabb J.-ot fejtette ki. (A hazai J. intézményeit l. az illető hitközségek monográfiáinál és a nagyobb intézmények címe szerint.) Ez a cimszó a Magyar Zsidó Lexikonban (1929, szerk Újvári Péter) található . A lexikon digitális változata (tehát e szócikk facsimiléje is) elérhető a www.nagypetertibor.uni.hu, www.zsidlex.extra.hu, www.wesley.hu, http://mek.oszk.hu/04000/04093/html/ webhelyeken. Ez a(z) 2341 .cimszó a lexikon 425 . s köv. oldalán.