11395.htm CIMSZO: Fejviselet és hajlevágás SZOCIKK: Fejviselet és hajlevágás. A zsidók F. szokása nem bibliai parancson alapszik. A fejnek föveggel való eltakarása szertartás vagy imádkozás vagy tiszteletnyilvánítás alkalmával kétségtelenül ókori eredetű s az megvolt a zsidó államban is. A nők hajlevágási szokása azonban, mely Kelet-Európában s Magyarországon is az orthodoxia körében rendkívül elterjedt, a legcsekélyebb mértékben sem vezethető vissza sem a bibliai, sem a talmudi vagy gáoni korra, sőt a középkor első felére sem. A férjezett asszony hajlevágása a zsidóélet számos kutatója szerint kimutathatóan szláv eredetű szokás, melyhez a zsidó múltnak egyáltalán semmi vonatkozása nincs, éppoly kevéssé, mint a kaftánnak, tincsnek és más hasonló dolgoknak, melyek szintén kelet-európai szláv eredetűek. A fej fedése tiszteletnyilvánítást fejez ki a zsidó felfogásban s így az Isten iránt való alázatos tisztelet kifejezésére is használják. A zsidók tehát fedett fejjel imádkoznak. Ez a szokás kétségtelenül bibliai korra megy vissza, de ekkor s később is csupán mint a keleti művelt népek szokása terjedt el. Ezzel szemben a nők hajlevágását csak büntetésnek alkalmazták az ősi zsidók olyan esetekben, mikor a nő házasságtörést vagy erkölcstelenséget követett el. (Móz. IV. 5.18, Móz. III. 21.10.) Minden más kategória azonban kibontott és megnövesztett hajjal járhatott, férfi és nő egyaránt s azt a legszebb testi dísznek tekintették. Az Énekek Éneke csodálat és magasztalás hangján említi Sulamith hosszú, leomló hajviseletét. (4. 1; 4. 5; 7. 5 és Ezékiel 16. 7). Hajadonoknál általános szokás volt úgy az ókori zsidóságnál, mint a középkorban is a keresztes hadjáratokig, sőt Nyugat-Európában megszakítás nélkül, a hajadonok hosszú hajviselete. De a házas asszonyoknak már a Misna keletkezése korában nem volt ildomos dolog kibontott hajjal, illetőleg fedetlen fejjel az utcára menniük és vendégeik előtt mutatkozniuk. Arról is van feljegyzés, hogy ha férjes asszony kibontott hajjal ment végig az utcán, az válóokul szolgált. (Ketubót tract. 7. 6, Jer. Szóta 1, 16b). Más adat szerint (Bamid-bor Rabba 18. 20) pedig tisztes férfiú nem léphetett be olyan házba, ahol az asszony kibontott hajjal mutatkozott, mert ezt a nők részéről illetlenségnek tekintették s a meztelenség (ervó) egy nemének fogta fel az ókori zsidó erkölcsi felfogás. A diaszpórában a környezet szokásai terjedtek el és legtöbbnyire nemcsak leányoknak, hanem férjes asszonyoknak is megengedték a kibontott hajviseletet. Ez főképp a román államok zsidóságánál volt általánosan elterjedve s a szefárd és francia rabbik semmi kifogást sem emeltek ellene, sőt a Sulchan-Áruch, a XVI. században kodifikált zsidó jog sem (Órach Chájim 75. 2). A hajlevágás alkalmazása férjhez menetelkor, mely a hazai orthodoxia körében máig elterjedt, kizárólagosan szláv szokás, ámbár van vélemény, amely szerint a Rajna-vidéki zsidók a keresztes hadak pogromjainak nőgyalázásai ellen foganatosították ezt az intézkedést. A hajlevágás ebben az esetben is a középkori német ghettók szokása s így semmiféle vallási összefüggés nem lévén benne, ehhez képest kötelező erővel sohasem bírt, de mint szokás, hihetetlen szívóssággal fennmaradt napjainkig. A pontosan kimutatható bizonyítékok szerint azonban nem is Rajna-vidéki, hanem egyenesen lengyelországi szláv eredetű ez a szokás. Itt ugyanis a szlávok a hajadonokat formálisan eladták s ezzel egyidejűleg hajukat tövig levágták. A zsidók azután a XVI. században átvették ezt a szokást Lengyelországban, ahonnan az üldözések nyomán járó állandó vándorlás következtében a szokás az egész Kelet- és Délkelet-Európára elterjedt, de p. o. a művelt német orthodoxia vagy akár a régebbi olasz, holland és szefárd zsidóság sohasem követte, míg Magyarországon az orthodox zsidóság az esküvői szertartások egy fontos és ünnepélyes aktusának tekinti máig azt, valószínűleg azért, mert súlyt helyezvén a házasélet tisztaságára, ezzel is megcsökkenteni kívánja a megkísértések lehetőségét. Ha tehát nem is szép a szokás, az erkölcsi tartalmat nem lehet elvitatni tőle és a lelkiismeret, ha a modern szempontokat elveti, nehezen döntheti el: hasznos-e, vagy káros az ellene való agitáció. Igen jellemző, hogy éppen a zsidók iránt rendkívül szigorú I. Miklós cár már 1845. rendeletileg meg akarta szüntetni ezt a szokásmaradványt, de eredménytelenül. A szefárd zsidóknál a zsidó vallásosság és tudományosság virágzása idején is kiváló rabbik adtak kifejezést a női fejelfedést korlátozó intézkedések és szokások iránt való ellenszenvüknek. Így Mózes Alaskar responzumaiban az egész fejlefedést puszta szokásnak tartja, amelynek semmiféle kötelező ereje nincs. Nem kevésbé jellemző, hogy a középkorban a zsidó tudományosság centrumában, a Provence-ban a zsidók előtt ismeretlen volt a fejlefedés, mellyel vallásos megnyilvánuláskor sem éltek ők, akik a héber nyelvű tudományos irodalom, a bibliaexegézis és filológia megalapítói voltak. Erre vall a XIII. századbeli Izsák de Vienne Ór Zorua c. műve (2. 43), mely szerint a francia rabbik fedetlen fővel imádkoztak és náluk a gyermekek Szimchász-Tóra ünnepén ugyanúgy járultak a Tóra elé. Mégis, ez csupán Dél-Franciaországban volt meg, mert a fedetlen fővel való imádkozást sem Spanyolországban, sem sehol nem engedték meg, aminthogy ez — mint jeleztük — a bibliai korban is el volt tiltva, a kohanitáknak pedig előírt diadém, a «Kóhen gódól»-nak, (a főpapnak) aranyozott szegélyű diadóm viselet volt kötelezően előírva szertartásoknál. A fedetlen fővel való imádkozást elítélik a középkor legkiválóbb rabbijai is, így Maimonidesz, Alfaszi és mások, sőt szintén szefárd részről a Jóre Dea, a Sulchan-Áruch egyik része is. Csupán Franciaországban voltak ez ellen, R. Ábrahám ben Nathaniel de Lunel, a ha-Manhig szerzője, csodálkozik azon, hogy a spanyol zsidók ima közben befedik fejüket. Másrészt mindenkor csupán szokásnak nyilvánítják az egészet éppen a legkiválóbb és legvallásosabb rabbik és egyházi tudósok, így a XVIII. sz. leghíresebb zsidó tudósa, R. Élija Vilna is. Viszont, mint szokás a jelzett provence-it kivéve, mindenütt függetlenül, tehát bibliai korra visszamenőleg megvolt s el is volt terjedve, mint azt a XVI. századi József del Medigo krétai szül., sokat utazott padovai rabbi műveiből tudjuk. Minthogy pedig a fej elfedése vallásos alkalmakkor általános szokás volt, ennek az ú. n. zsidóeskünél is meglehetős lényeges szerepe volt az újkor folyamán. Annál érdekesebb, hogy kimutathatólag éppen Magyarország volt az első amely törvényesen gondoskodott arról, hogy az eskületételnél a fej fedve maradhasson, miután a zsidók saját Bibliájukra tesznek esküt a bíróságok előtt. Ez az 1517-ből való törvény egyenesen megköveteli, hogy «pileum judaicum in capite habens» tegyenek esküt. (A «pileus» a zsidóktól viselt sapka v. a cappa volt.) E helyt helyt nem lehet említés nélkül hagyni, hogy ugyanabban az időben Európa nyugati részén a zsidó egyáltalán nem lehetett a bíróságok előtt tanú, mert rájuk a baseli zsinat idevonatkozott döntése irányadó, mely szerint nem tanúskodhattak. A magyar törvényhozás tehát az akkori viszonyokhoz mérten ismét humánus volt. A fövegben való eskületételre a XVI.—XIX. század első felében számos német állam intézkedett törvényes úton sorjában, míg az egészet el nem törölték, mint korszerűtlent. A fejviselet, ill. a kalap használata ellen a XIX. század elejétől, a belső zsidó-reformmozgalmaktól kezdve magának a zsidóságnak egy része foglalt állást Németországban, Ausztriában, Magyarországon, majd Amerikában, ahol reformhitközségek alakultak. Magyarországon a mozgalom vezetője Chorin Áron (l. o.) aradi hírneves főrabbi volt, aki idevonatkozó támadó művét az orthodoxia ellen írta ily címmel: Igeret Elószof oder Sendschreiben eines afrikanischen Rabbis an seine Kollegen in Európa (Prag. 1826), melyre természetesen a válasz orthodox részről nem maradt el s jogosult is volt, mert Chorin ebben a kérdésben is mint valamennyiben, túlment a helyes és korszerű célon s a vallás komoly tradícióit támadta meg. Irodalom. Löw Lipót, Gesammelte Schriften II. köt., Eine Vorlesung über Barhauptigkeit címmel és Zunz, Gesammelte Schriften II. köt. ; a Busch-féle Jahrbuch 82. k., továbbá Jew. Encycl. Ez a cimszó a Magyar Zsidó Lexikonban (1929, szerk Újvári Péter) található . A lexikon digitális változata (tehát e szócikk facsimiléje is) elérhető a www.nagypetertibor.uni.hu, www.zsidlex.extra.hu, www.wesley.hu, http://mek.oszk.hu/04000/04093/html/ webhelyeken. Ez a(z) 1395 .cimszó a lexikon 266 . s köv. oldalán.