11344.htm CIMSZO: Farizeusok SZOCIKK: Farizeusok
{héb.perusim, gör. pharizaioi), a vallásos életet, gyakorlatot és reményt, a
tanulást és törvény magyarázatot rendszeresítő párt a második Templom
fennállása idején, mely nézeteiben ellentétben állott a szadduceusok pártjával
(l. o.), főképpen azonban az esszénusokkal (l. o.). A tudatlanság miatt sokáig
igaztalanul megítélt F. voltak a zsidóság tanításának letéteményesei. Szigorúan
ügyeltek a vallás parancsaira s a Tóra előírásait megtartották annak szóbeli
hagyományon alapuló magyarázata értelmében. Josephus filozófus szektának nevezi
a F.-kat, de megítélésükben tárgyilagosságra törekszik. Róluk írván, ezt állapítja
meg: «A zsidóknál már régibb idő óta a törvényt illetően három szellemű irányt
találunk (ezek közül): a F. szigorúan élnek és megtagadnak maguktól minden
kényelmet. Ami az ő bölcs belátásuk szerint jó, azt művelik és szent
kötelességnek tartják, hogy az ész szabályait betartsák. Tisztelik az öregeket
és sohasem olyan merészek, hogy rendeleteiknek ellentmondjanak. Ha állítják is,
hogy mindent az előre meghatározott sors intéz, mégsem tagadják meg az emberi
akaratnak azt a képességét, hogy saját élete fölött határozzon. Azt is hiszik,
hogy a lelkek halhatatlan életet élnek és azok, aszerint, ahogy valaki erényes
vagy bűnös volt, a föld alatt (a halálon túl) jutalomban vagy büntetésben
részesülnek. Tanításuk szerint a bűnösök örökös fogságban maradnak, az erényesek
ellenben visszaszerzik szabadságukat, hogy az életbe visszatérjenek. Mindezek
folytán a népnél olyan nagy tekintélyük van, hogy minden istentiszteleti
szolgálatot: áldozatot, imádságot csakis az ő rendeleteik szerint szabad
végrehajtani» (8. k. 1). Az Új- Testamentum azonban valamennyi kitételében és
allúziójában teljesen elfogult a F.-kal szemben, jóllehet tanításaikat szó
szerint átveszi. «Mózes székében ülnek a F. és írástudók . . ., azért tehát,
amit én (Jézus) megparancsolok nektek, tartsátok meg, de az ő cselekedeteik
szerint ne cselekedjetek, mert ők maguk is csak mondják, de nem tartják meg». A
farizeus szó sem héber, sem görög, hanem tulajdonképpen arameus eredetű s a
perisó-ból lett s jelentése eszerint «aki magát elkülöníti», vagyis tisztátlan
dolgoktól s személyektől távol tartja magát azon célból, hogy a saját
tisztaságát minél inkább megőrizze. A F. pártja egymáson belül szorosabb
közösséget alkotott s csupán olyanokat vett fel ebbe a testvéri közösségbe,
akik kötelezték magukat a törvény szigorú betartására, a tiszta életre, a
tudatlanoktól való távoltartásra, a papi tized skrupulus nélküli megfizetésére,
úgyszintén a levitáknak és szegényeknek járó tizedére is, továbbá a fogadalmak
és mások vagyonának feltétlen tiszteletben tartására. Tagjaik magukat
testvéreknek, chavérim-nak nevezték, de az egész szektát perusim-nak. Régebbi alakulatukat chászidim-nek hívták. Csupán
lassú és hosszas küzdelem és kitartás után jutottak a F. vezető szerephez a
vallási törvénykezés és írásmagyarázat terén, mert a papokból álló szadduceus
pártnak a Hasmoneus uralkodók jobban kedveztek, mint a velük szemben kevésbé
engedékeny F -nak. A szadduceusok a papi privilégiumok tudatában s azt
megőrzendő, féltékenyen ragaszkodtak az írás betűszerinti magyarázatához s
főpapi elődjeikre, így Cádokra hivatkoztak, míg a F. Mózesre s az írás szóbeli
magyarázatát fogadták el s tették ezen az alapon lehetővé a tanulást és
művelődést, egyszersmind pedig a vallási demokrácia és haladás princípiumának
alapját vetették meg. Ők az Exod. 19. 6. alapján hirdették, hogy «Isten minden
népnek örökségül adta a királyságot, a papságot és a szentséget» (II. Makkab.
2. 17). A F. ily felfogása teljesen megegyezett a bibliai felfogással, mert
aszerint az egész Izrael népe papi nép volt s az eredetileg papoknak szánt
tisztasági törvények valamennyije ki lett az egész népre terjesztve. A F.-nak
köszönhető, hogy az áldozás helye, a templom zsinagóga lett (l. Zsinagóga),
ahol a nép összessége az imát a tanulással egyesíthette s amely legfőbb tanintézet
lett, mert a F. magyarázata szerint a Tóra «Jákob gyülekezetének öröksége»
(Deuter. 33. 3). Iskolákat és zsinagógákat alapítottak mindenütt, a F. tették a
Tórát nevelési tényezővé és hatalommá az egész világon a zsidó nép részére, de
a valóságban az egész emberiség részére. Rendkívül ügyeltek a tisztasági
törvényekre s a szertartásokra, különösen a szombat szentségére s a Kiddusra; a
papoknak előírt összes tisztasági törvényeket magukra vállalták. A F.-nak
minden palesztinai, sőt azon kívüli községben megvoltak a maguk közösségei,
ligái, amelyek az istentiszteletre s a tanításra ügyeltek. Tőlük ered mindaz,
ami a későbbi zsidóságban máig meglévő szokás, így a rendszeres és
rendszeresített istentisztelet tartás időhöz kötve, meghatározott imákkal. Általában
véve rendkívül érdekes a papokkal való ellentétük. Míg egyfelől elismerik az
örökletes törzspapságot s önként ragaszkodnak a tized fenntartásához, másrészt
demokratizálni igyekeznek a kasztpapságot s úgy tekintik a kohanitákat, mint
Izrael népének kiküldötteit, de mellettük az áldozásnál a népnek is képviselve
kellett lennie, mint azt a F.-tól létesített «maamódósz» intézmény tanúsítja. A
főpapot a Szanhedrin egyik szervének tekintették, akinek velük egy úton kellett
járni. Számos régebbi zsidó népszokást is bevittek a zsinagógái életbe s
lassankint a szadduceusok fölé kerekedtek, miután a tradíciók respektálásával a
nép szeretetét vívták ki (Josephus Antiquitates 13, 10, § 6, 16, § 2. 18.1, §
3—4; Jóma-traktátus 19b). Emellett azonban a haladás eszméjét is szolgálták
különösen a törvénykezésben és kevésbé voltak rigorózusak, mint a bibliai
szöveget szó szerint értelmező szadduceus papok az ítélet kimondásánál és
végrehajtásánál (Josephus Antiquitates 13.10, § 6.); amikor pedig a szadduceus
kódexet eltörölték, az a nap a Talmud szerint népünnepély volt (Meg. Taánit 4).
A F. voltak azok, akik mint a Szanhedrin bírái a mózesi hadijogban leiktatott,
de csupán rövid életű és elavult «szemet-szemért» intézkedést nem szó szerint
magyarázták, hanem pénzváltságra alakították azt át (Mechilta, Mispótim 8.;
Bába Káma 84b; innen Máté 5.38). A megtorlást a jogban a szadduceusok akarták
alkalmazni főbenjáró bűnöknél, de a F. csupán akkor alkalmazták, ha hamis
tanúzás alapján valakit kivégeztek. Azonban majd minden esetben oly szigorú
jogi rendszabályokkal vették körül a halálbüntetést, hogy azt a gyakorlatban
alig hajtották végre (Szanhedrin 6. 1; 6. 1., 3. Makkab. 10). Ugyanígy
szabadabb magyarázatot engedélyeztek a levirátusi házasságnál, melyet szintén
nem betű szerint értelmeztek, valamint magánjogi esetekben, mint pl.
kártalanításnál. Leginkább különbözött felfogásuk a szadduceusokétól a szombat
megszentelésére vonatkozólag. A F. a nép munkaszüneti ünnepnapjának, a család
és otthon ünnepének tekintették azt, míg a szadduceusok csupán templomi
ceremóniának, mely által az egész ünnepnapnak rigorózus jelleget adtak. Egyik
legmagasztosabb cselekedetük volt az a nehezen elérhető dolog, hogy a főpap
kezeiből kivették az Engesztelő Nap főfunkcióját, mely abban állott, hogy ő
vezekelte le a nép bűnét; a F. ezt a lelki cselekményt magára az Engesztelő
Napra ruházták úgy, hogy a vezeklés áldozás és papság nélkül történt s mindenki
maga vezekelt, ha bűnbánata őszinte volt (Jóma 8. 9; Szifra, Acháré Mót 8). Ők
valósították meg, hogy a jeruzsálemi zarándoklást a nép egybekötötte valamely
kiválóbb iskolafő tanításának és prédikációjának meghallgatásával. Legnagyobb
változást a Sevuósz ünnep alkalmával létesítettek s ők adták meg ennek az
ünnepnek történelmi jellegét s alakították át a túlnyomóan agrárjellegű ünnepet
a Tízparancsolat felolvasásának ünnepévé. A nők méltóságának emelésére is
rendkívül sokat tettek a F. s Salómé Alexandra királynő idején a keszubó
intézményt, a házassági szerződést intézményessé tették, hogy ezáltal a nőket a
férfiak szeszélyétől megóvják s a családi életet emeljék. A törvényes és
formális válást a szadduceusokkal szemben szintén ők tették lehetővé s e
tekintetben Hillel s különösen R. Akiba voltak a kezdeményezők. Míg a
szadduceusok születésüket illetőleg méltán tartották magukat arisztokratáknak,
addig a F. a tudomány arisztokratáinak tekintették magukat s tőlük ered az a
mondás, hogy egy fattyú, aki ismeri a törvényt, magasabb nívón áll, mint egy
tudatlan főpap (Horájót 13a). Az általuk hozott döntések kötelező törvényerejét
el kellett ismerni, úgyszintén a máig meglévő naptárt, mely különbözött a papi
naptártól. A fajtisztaságot illetőleg még fokozták a mózesi törvények szigorát.
A F. kétségkívül számos újabb törvénnyel bástyázták körül a Tórát, de ennek oka
abbeli princípiumuk volt, hogy az ember tudatában minél jobban beidegződjön az
Isten előtt való teljes felelősség minden ténykedéséért s az élet megszentelése
a számos kötelesség gyakorlása által. Az előbbit Ol Malchusz Somájim-nak (Isten
királysága igájának), az utóbbit Ol ha-Micvósz-nak(Isten parancsai igájának)
nevezték. Minden zsidó mindkettőt magára vállalja, midőn reggel és este a
Semá-t ricitálja (Berácót II. 2). «Vedd magadra Isten királyságának igáját, Istenfélelem legyen a
bírád és bánj mindenkivel a szeretet parancsai szerint» (Szifré Deutoronomium
32. 3), vagy mint azt Josephus látta, «mert a zsidó törvényhozásban minden
erény a vallás egy része» (Contra Apionem II. § 17,19; Philo, De opificio mundi
§ 52. 55) Isten királyságának elfogadása Isten parancsainak elfogadását is
jelenti s mindkettőt az emberi ész és lelkiismeret kívánja. Ezáltal lesz
elkerülhető a bűnnek gondolata is (Szifra, Kedosim 2),a bűn kerülése Isten
szeretete miatt (u. o.) s ezáltal válik könnyűvé a parancsteljesítés igája,
melyért nem kérünk jutalmat (Avóda Zárá 13a); a tisztátlan gondolatok
elkerülése s ennek az elvnek a következménye (u. o. 20b). A F. tanítása szerint
tehát Isten királyságának elismerése mugában foglalja a megnyugvást az ő
akaratában s az emberekkel való bánásában s éppen így a szerencsétlenségben is.
Ez az «isteni királyság» h F. messiást hite, mely a zsidó liturgia minden
lapján feltalálható. Rendkívüli érdeme a F. tanításának, hogy a népet a
babonákról leszoktatták - ennek helyébe a tanulást tették, de főleg, hogy a
Biblia szavainak spirituális magyarázatot adtak s a démon- és angyalhitet
majdnem teljesen eliminálták a zsidóságból. Etikájuk ezen a tételen alapszik:
«Légy szent, mert az Úr, a te Istened is szent» (Mózes III. 19. 2), azaz, mint
Isten képmására teremtett lény, igyekezz Teremtődhöz hasonlatos lenni (Kedósim
1., Mechilta Sir ha-Sir Szifré Deuter. 49, innen Máténál átvéve 5. 48). Fő
törvényüknek hirdették: «Szeresd felebarátod, mint saját magadat» (Sab. 30a),
amely minden élőlényre vonatkozik s nincs a nemzetiséggel elhatárolva: «Ahogyan
Isten a napot hagyja világítani jó és rossz felett, úgy terjeszti ki atyai
szeretetét mindenkire (Sir ha-Sirim Zuta 1.; Szifré Numeri 134, u. a. Deuter.
31. 4a). «A pogányság azért gyűlöletes, mert erkölcsi romlottságra vezet»
(Szifré Numeri 157), de az idolatra, aki a Törvényt tanítja, felette áll a
főpapnak (Szifré Acháré Mósz 13). Merő ráfogás, hogy az F. kétféle morált
vallottak. Éppen az az igazság, hogy tanításaik és cselekedeteik minden
jóakaratot, erényt, őszinteséget, igazságosságot és szeretetet tükröztetnek
vissza. Egyetlen olyan adat nem maradt meg, amiből a legcsekélyebb képmutatásra
lehetne következtetni, sőt annak elítélői maguk az F. tudósai: «Bármi jót tesz
is az ember, azt Isten dicsőségére tegye» (Ábót 2.13, Berách. 17a). A
Ketubót-traktátus elbeszéli, hogy Nicodemust a rabbik megrótták, mert
szegényeknek adott Alexander Jannaeus király halálos ágyán feleségét és utódát,
Salómé Alexandrát sem az F.-től, hanem a «kaméleon-természetűektől» óvta, «akik
hipokriták módjára Zimrihez hasonlóan cselekednek, de Pinehász jutalmára
számítanak» (Szóta 22b). Mégis valószínű, hogy a F. köze éppúgy, mint minden
más, főleg hatalomra jutott közületbe szintén kerültek érdemtelen, jellemtelen
és számító emberek s ilyen típusokról maguk a talmudszerzők is említést
tesznek. Így Josua ben Chananja a II. század elején valósággal csapásnak
tekinti őket, de ekkor már a F. feleslegesek voltak s több évszázados működés
után leélték magukat. Ilyen típus lehetett az, amelyiket Jézus korholt, de
viszont ugyanazt a panaszt magában a Midrásban is megtaláljuk (Pesz. R. XXII,
ed. Priedmann 111), hogy t. i. talliszt hordanak s alatta bűnt takarnak
szíveikben. Másrészt, Máté evangélista súlyos kitételeivel szemben, éppen egy
másik evangélistától azt tudjuk, hogy Jézus barátjai voltak a F. (Lukács VII.
37, XIII. 31), akik a korai kereszténységgel is szimpatizáltak (Apostolok
Cselek. 5. 38; 23. 9), Joseph. Antiquitates XX. 9 § 1). Csupán a
tisztátlanokkal és tudatlanokkal való bánásmódjával különbözött Jézus a F.-tól,
akiknek tanításait elfogadta és megismételte Hillel korábbi ethikáját, de a
korabeliek közül éppen a szerencsétlenek és kitaszítottak s a tudatlanok
felkeresésével fölötte állt a F. erkölcstanítóknak. A F., mint a hipokratiság
típusai valószínűen úgy kerültek be az evangéliumokba, hogy a Hadrian korabeli
zsidó szabadságharc idején a pauliánusok (Pál követői) már nyílt állást
foglaltak el a zsidósággal szemben és ahol az eredeti szövegben főpap,
Herodiánusok és szadduceusok szerepelnek, mint akik Jézust üldözték, ott azt a
F.-kal helyettesítették. Politikailag a F. szerepe a makkabeusok alatt kezdődik
s Jochanan Hyrkanos alatt jutnak hatalomra (időszám, el. 135), de az azután
követ kező Hasmoneus-dinasztia alatt ellenzék lettek, míg (78—69) Salómé
Alexandra alatt ismét hatalomra jutnak s a Szanhedrin teljesen az ő befolyásuk
alá kerül. Ez volt az egész zsidó állami élet legvirágzóbb korszaka, de