11294.htm CIMSZO: Esszénusok SZOCIKK: "Josephus (Antiquitates 15 10, § 4; 18. 1, § 5 és De Bello
Judaico 2. 8 § 2—13), részint mint filozófiai iskolát, részint mint félpogány
rítust és babonákat követő misztikusokat, lenézi őket. A modern keresztény
teológusok között különösen Schürer van azon az állásponton, hogy félig zsidó,
félig pogány szokások keveréke az B. szektája, mely évszázadokon át élhetett
Palesztinában anélkül, hogy a rabbinikus irodalomban, bármiféle nyomot hagyott
volna. Ez utóbbi vélemény azonban nem egészen helytálló s nem egyezik
Josephuséval sem. Valószínű, hogy az apokaliptikus irodalomban nagy részük van.
Szent remetéket is említ közöttük Josephus. Kétségtelen, hogy a makkabeusok
előtti korban ez a párt is megvolt Judaeában s úgy ők, mint a farizeusok a
chászideusoktól (I Makkab. 2. 42, 7. 13; II. Makkab. 14. 6) vették eredetüket.
Onnan vették tradícióikat is. A régi chászideusok szokásait követték az imánál
való elmélyedésben; reggelenként a szertartás előtt egy órát töltöttek el
magukba mélyedve, melyből nem eszméltek fel, sem ha a király jött, sem ha egy
kígyó a lábukba harapott (Berách. 5. 1; Toszefta Ber. 32b). A szombat megtartásában
oly pedánsak voltak, hogy szombaton még önvédelemből sem fogtak fegyvert háború
idején sem (I. Makkab. 2. 38; II. Makkab. 5. 25, 15. 4); különös szigorral
vonatkoztatták magukra és tartották be a levitáknak előírt tisztasági
törvényeket. Kétségtelen, hogy egy részük teljes szüzességben élt s személyes
vagyonát felosztotta a többiek közt. A jeruzsálemi templomban a jótékonyságot
titokban gyakorolták s főleg a szegények részére szolgáló gyűjtőszekrénybe
adtak pénzt. Philo kiemeli, hogy az B. annyira kifogástalan és szent életet
éltek, hogy még a legkegyetlenebb zsarnok — t. i. Heródes — sem tudott vádat
kovácsolni ellenük. Jellemző, hogy a későbbi keresztény egyházi írók éppen a
kommunizmusukat emelik ki dícsérőleg, nem annyira tanításaikat. Így Hippolytus
Refutatio omnium haeresium c. művében kiemeli, «hogy megvetik a vagyont s
megosztják mindenüket a szűkölködőkkel; a valóságban közülük senki sem
gazdagabb a másiknál.» Az E. valósággal szerzetesrend voltak, akiknek viselete
is meg volt állapítva: mindenki fehér ruhában járt; a tisztaságra olyan
mértékben ügyeltek, hogy még olajat sem használtak, attól tartva, hogy az
tisztátalan. Az E. városi házaikról egyszerűen lemondtak s teljesen
köztulajdonná tették azokat, ők maguk pedig igen sokat barangoltak a mezőkön,
de semmit se vittek magukkal, mert mindenütt voltak E. A számos bőséges forrás
azt bizonyítja, hogy az E. szigorított felfogású farizeusok voltak. Magukat
testvéri közösségnek tekintették s vezetőjük a «mismor» vagy «maamod» (Toszefta
Peah 4. 7) volt s már ők maguk a mózesi chásszideusoktól származtatták magukat.
Az E.-at a valóban felvilágosodott farizeus tudósok, akiket ők is nagyban
respektáltak, igen bölcsen, ugyanúgy tekintették már, mint amilyennek a
tudományos megállapítás látja: túlvilági, de nem erre a világra szóló boldogság
keresőinek akik a kötelező földi élettel keveset törődtek, s a kultúrához
szükséges kényelmet is elvetették, emellett pedig a nőt a tisztátlanság és
emberi gyengeség kútforrásának és megszemélyesítőjének tekintették s társadalmukból
csaknem teljesen kizárták. Ezzel szemben a farizeusok, akiknek etikájuk
lényegében ugyanaz volt, mint az E.-é, akiknél csak a csodákra, mágiára s
általában misztériumokra való hajlam volt új, a való és lehetséges emberi és
társadalmi életet tartották szemük előtt tanításaikban és gyakorlatukban
egyaránt s a család és otthon szentsége mintegy főcél volt szemükben. Éppen
ezért a Talmud s az előkelő Josephus meglehetősen lenézik őket; a «Szóta»
talmudtraktátus (3. 4) így nyilatkozik egy esszénusról, «bolond, aki a világot
elpusztítja». A talmudszerzők közül R. Eliézer ben Hyrcanos (Sab. 153a, Nedárim
20b) és R. Joszé ben Chalafta (Sab. 118b), a két tannaita szimpatizált az
E.-kal, de rajtuk kívül többen is voltak E. a Talmud rabbijai között. Az apokrif
és apokaliptikus irodalom is számos tanítását vette fel az E.-nak, igy a Targum
Jerusalmi és Tanná debé Elijahú, ahol chásszidimnek neveztetnek. Feltűnő
tanításaikban az Angyaltan, a «Szent hév» és «Szent lélek» gyakori használata.
A chásszideusokon kívül a zsidó állam utolsó századának zelotái, tehát éppen a
nemzeti túlbuzgói szintén E. voltak, úgyszintén a therapeuták Egyptomban.
Legnevezetesebb tagjává vált az E.-nak az utókor szemében Jochanan ha-Kóhen
(Keresztelő János), aki egy jelentéktelenebb vidéki papi törzsből származott s
aki új mozzanatot vitt be az E. gyakorlatába azáltal, hogy keresztvizet, ill. a
Jordán vizében való alábukást alkalmazta bűnbocsánatnál. Ebből az ágából az
E.-nak eredt a kereszténység. Az Új Testamentum hallgatása az E.-ról a szerzők
szimpátiájának jele s annak, hogy ők egyenesen esszénus szempontból néztek az
akkori társadalomra s azok eseményeire, ill. hogy magukat E.-nak tekintették.
Feltűnő az őskereszténység hasonlatossága az E.-kal: Mindkettőnél ugyanolyan
kommunizmus uralkodott (Apostolok Cselek. IV. 34—35); ugyanaz a hit a
fürdés-keresztelésben, a prófétaság hatalmában; ugyanaz az ellenszenv a
házassággal szemben, ugyanaz a fokozott hit a Messiás közeli eljövetelében, de
ugyanazon társadalmi organizációjuk is volt s ugyanolyan egyéni, lehetőleg
vándor életmód és szegénysegélyezés, ugyanazon szeretet-ünnepségekkel és
szeretet-törvényekkel. Az, amit az E. etikájáról az Evangéliumok s ennek
függelékei, valamint Philo, Hippolytos és Enoch könyvének régi etióp és szláv szövegei,
valamint maga a rabbinikus irodalom (Talmud, Apokrifák stb.) feljegyeznek,
annyira kézzelfoghatóvá teszik, hogy a kereszténység elsősorban az E. műve s
hogy az első keresztények E. voltak, míg maga Jézus az esszénus szentnek, a
később Keresztelőnek nevezett kohanita Jánosnak a tanítványa: hogy a tudomány
ezen rég ismert megállapításait tagadásba venni nem lehet, jóllehet maga Jézus
az E. túlzó szigorát nem prédikálta. Mégis a túlvilágiasság, mint uralkodó
elem, a kereszténységbe az E. részéről került be (l. Chásszideusok és
Farizeusok. Irodalom:. K. Kohler (Jew. Encycl. 1904); Z. Frankel, Die Essäer
(Zeitschrift für die religiösen Interessen des Judentums 1846). u. a., Die
Essäer nach talmud schen Quellen (Monatsschrift 1853); Böhmer, Kitbé Jiszraél
(Warszawa 1849); N. L. Weinstein, Beiträge zur Geschichte der Essäer (Wien
1892; Graetz. Geschichte der Juden III. k.; Derembourg, Essai sur histoire et
géographie de