11261.htm CIMSZO: Erdélyi zsidóság története SZOCIKK: Erdélyi zsidóság története. Az E., mely itt csak a szoros értelemben vett régi Erdély területére szorítkozik, a magyarországinál egyaránt szegényebb kimagasló eseményekben és kiemelkedő egyéniségekben. Kezdete is sokkal későbbi keletű, mert a XVI. sz. második felénél korábbi időből nincsen biztos tudomásunk a zsidók Erdélyben létéről. Csak irodalmi mondák és hajdani szájhagyományok szólnak róluk úgy, mintha már a dákok korában éltek volna itt és ők lettek volna a bánya- és szőlőmívelés megalapítói Erdélyben. Ezzel szemben az a történeti valószínűség, hogy a hódító törökök nyomában a Balkán-félszigetről mint kereskedők a görögökkel és rácokkal együtt származtak ide a XV. sz. derekától fogva. Máshonnan nem is jöhettek, mert Magyarország keleti részeiben igen gyér számban laktak, Lengyelországban pedig a XVII. sz. közepéig virágkorát élte a zsidóság s így nem volt oka kivándorolni. Lengyelországi zsidók legfeljebb a szomszédos Moldován keresztül szivároghattak be. Hogy a bevándorlók valóban szefárd eredetűek voltak, bizonyítja, hogy Bethlen Gábor 1623. a törökországi zsidóknak ad letelepedési engedélyt, továbbá, hogy Pécsi Simon (l. o.) 1630 körül a szombatosok liturgiáját tisztán szefárd rítus alapján szervezte meg és végül, hogy még a XVIII. sz. elején is Károlyfehérvárnak, az egyetlen erdélyi zsidó községnek vezetői szefárdok voltak. Ennek a környezetnek hatása alatt még a lengyel eredetű családok leszármazottai is a szefárd rítust követték és szefárd írásmóddal éltek. Első egykorú említése a zsidóknak Erdélyben az 1578-iki kolozsvári országgyűlés 22. t.-cikke, amely már panaszolja, hogy «soha annyin egyszer be nem jöttek afféle görögök, sőt zsidók is, mint e mostani szentgálnapi sokadalomra». Hasonló panaszok ezentúl is sűrűn ismétlődnek, de nemcsak a zsidók, hanem a többi idegen nemzetbeli kereskedők, görögök, örmények, rácok stb. ellen is, akik a zsidókénál mindenesetre nagyobb számban jöttek az országba kereskedést űzni, amint az egyes «kompániákra» kivetett adótételekből látjuk. A kiviteli és behozatali kereskedelem egészen az idegenek kezében volt; közülük a görögök és zsidók bonyolították le a Törökországba irányuló forgalmat. De törvény szerint bizonyos «letevő helyeken» túl rendszerint nem jöhettek, csak vásárok alkalmával vihették áruikat az ország belsejébe, amikor viszont ők is vásárolhattak belföldi árukat kivitel céljából. A törökországi kereskedők letevő helyei Szászsebes, Szeben és Fehérvár voltak, melyek közül a zsidók leginkább az utóbbi városban fordultak meg. Bár az idők folyamán egyesek valószínűleg már előbb is megtelepedtek az országban, törvényes alapot az állandó ittlakásra mégiscsak a Bethlen Gábor említett ediktuma által nyertek, amely szabad vallásgyakorlatot és szabad kereskedelmet biztosít számukra azzal, hogy a más országokban szokásban volt zsidójel viselésére nem kényszeríthetők, hanem a «keresztények ruházatában» járhatnak. E kiváltságlevél következtében, melyet az országgyűlés és a későbbi fejedelmek is megerősítettek s melyet az erdélyi zsidók magna chartájának tekinthetünk, a bevándorlók leginkább Gyulafehérvárt telepedtek meg, hová már azelőtt is bejáratosak voltak. De nem sokáig élhettek itt háborítatlanul: a fehérváriak csakhamar panaszolják, hogy a zsidók elejébe menvén az idegen árusoknak, a városon kívül összevásárolják az árukat s aztán drágán adják el a városiaknak. Hasonló panaszok egyébként sűrűn merülnek fel a más nemzetiségű kereskedők és kézművesek ellen is. E panaszok következtében az országgyűlés 1650. elrendeli, hogy «mind zsidó, mind görög tartson neme szerint való köntöst». II. Rákóczy György pedig kizárólag az egy Fehérvárra korlátozza lakhatásukat. A «zsidó ruha» és a fehérvári gettó aztán bekerül az Approbatae Constitutionesbe így alaptörvénnyé válik, elannyira, hogy még 1845. is arra hivatkozik a kir. főkormányszék, hogy a zsidók Erdélyben törvényes alapon csak Fehérvárt lakhatnak, míg egyebütt csak eltűrik őket. Ezentúl mindig több zaklatásul panaszkodnak a fehérvári zsidók. A város megtiltja a mészárosoknak, hogy a zsidóknak a maguk törvénye szerint való levágásra marhát adjanak el, vagy hogy azt lenyúzzák. Nemcsak az urak, hanem bárki fiai is, önhatalmúlag tesz magának igazságot velük szemben, még a porkoláb is megsarcolja őket, akinek keze alá kamat nem fizetése miatt kerülnek. I. Apaffi Mihály fejedelem mindannyiszor figyelembe véve a zsidók «alázatos megtalálásait», három ízben is 1661., 1673., és 1678., szigorú rendeletekben utasítja a hatóságokat, hogy védjék meg a zsidókat a város önkényeskedése ellen, amelynek nem is tartoznak a jurisdikciója alá, mert csak a fejedelemtől függenek. Hiszen utcájuk is nem a város területén, hanem a fejedelmi dominiumon, a külső vámterületen, bár a falakon belül feküdt. Súlyos teherként nehezedett a zsidókra a folyton emelkedő adó. Eleinte csak a fejedelemnek adóztak, mint földesuruknak, de a közterhek növekedésével együtt csakhamar bevonták őket az országos adózásba. Előbb a rendkívüli adómegajánlásokhoz kellett nekik is hozzájárulniuk, pl. a konstantinápolyi erdélyi ház építési és a II. Rákóczy György lengyel hadjáratában fogságba esettek kiváltási költségeihez. De már 1662. az országgyűlés elrendeli, hogy az állandó erdélyi zsidó lakosok értékeiknek tizedrészét, a nem állandó lakosok pedig századrészét fizessék adóban. S ezentúl csak mindig inkább emelkedik az adó, melyet a zsidók saját bírái szedtek fel tőlük, személyes felelősségük mellett. Végzetes szerencsétlenségként érte a zsidókat a XVIII. sz. elején Fehérvár pusztulása, aminek következtében legnagyobbrészt elhagyták a várost, úgyhogy 1714. már csak heten voltak adófizetők, akik nem is győzték a nagy terheket. Ezentúl lassan ismét emelkedik a számuk, valószínűleg leginkább lengyel bevándorlókkal, akik leginkább Moldován keresztül szivárogtak be. De egyelőre még a szefárdok vannak túlsúlyban: az első ismert fehérvári chacham (rabbi) is szefárd zsidó: Ábrahám ben Izsák Russo, aki 1736. községi protokollumot (l. Gyulafehérvári pinkász) nyit meg. Az ő halála után a fehérvári zsidók megállapodást kötnek az országban szétszórtan lakó testvéreikkel, hogy közösen fognak rabbinust tartani, akinek fizetéséhez a vidékiek egyharmad résszel (50 rénes forinttal) fognak hozzájárulni. Ez alapon a fehérvári rabbik hovatovább fölveszik az országos főrabbi címet és igyekeznek annak jogkörével élni, ami többé-kevésbé sikerül is nekik. Névsoruk és működési idejük a következő: József Reisz Auerbach 1742—50. Jonathan Trebitsch 1752. Salom Zelig b. Saul Kohen 1754—57. Jochanan b. Izsák 1758-60. Benjámin Zeéb Wolff 1764—77. Mózes bén Sámuel Lévi Margolioth 1778—817 Jákob b. Mózes 1818. Menáchem b. Józsua Mendel 1818— 23. Ezekiel b. József Paneth 1823—45. Friedmann Ábrahám 1846-72. E rabbik legnagyobbrészt már askenázi eredetűek voltak, ami a szefárd elem hátraszorulására mutat. Azonban a XVIII. sz. végéig két községben, bár közös vezetőség igazgatása alatt, éltek a fehérvári zsidók és két külön templomban tartottak istentiszteletet. Ennek a századnak derekán egyébként, midőn Fehérvárt 31 adózó zsidó családfőt írtak össze, más helyeken is laktak nagyobb számban zsidók, így Bethlenben és vidékén 46, Módon 9, Náznánfalván 24. Ez utóbbi helységben külön templomuk is épült (l. Náznán-falvi zsinagóga), sőt rabbijuk is volt, név szerint Léb b. Mózes. 1779—82 között már 322 családot számláltak össze Erdély területén. II. József 1781-iki pátense mégis érvényben levőnek tekinti még azt a jogelvet, hogy zsidónak Erdélyben csak Fehérvárt szabad laknia. Ennek ellenére a XIX. sz. elején már több szabad kir. városban is találunk kisebb-nagyobb számban zsidókat, így Kolozsvárt (l. o.), Marosvásárhelyt, Brassóban, Fogarason akik állandó harcot kénytelenek folytatni megmaradásuk és szabad kereskedésük érdekében Az 1810—11-iki országgyűlés 39. t.-cikke részletesen szabályozza a zsidók jogait és kötelességeit, de nem tudván szabadulni az évszázados elfogultság szellemétől, nem találta meg a kellő megoldást s a kérdés tovább is állandóan napirenden maradt s újra és újra foglalkoztatta a törvényhozást. A zsidók igyekeztek az új viszonyokhoz hozzásimulni: a magyar nyelv újjáéledésének hatása alatt 1845. a megüresedett országos főrabbi állás betöltése alkalmával már oly jelöltet keresnek, aki a német mellett magyarul is tud prédikálni. Ekkor mintegy 3000-en voltak az országban, közöttük számosan magyar-, német-, morva- és lengyelországi eredetűek. Ezentúl számuk gyorsabban emelkedik: 1880-ban 29,993 (az összlakosság l,5%-a), 1900-ban 53,065 (2-2%), 1910-ben 64,674 (2-4%), de 1920-ban (román statisztika szerint) visszaesik 62,174-re. Mielőtt azonban a modern műveltség mélyebb gyökeret ereszthetett volna az erdélyi zsidóságban, mármarosi közvetítéssel erős galíciai befolyás kezdett érvényesülni, amely sokhelyütt a chásszidizmus szellemét és szertartásait honosította meg. A Magyarországgal egyesített Erdély zsidósága ezért nem is tudott különös kulturális jelentőségre szert tenni az ország összzsidósága keretében. Számra nézve is emennek csak egy töredékét alkotta, műveltségben pedig messze mögötte maradt amannak. Még a Talmud-tudomány terén sem produkált értékesebb eredményeket, holott még az 1868-iki kongresszus után is mást mint orthodox rabbit hírből is alig ismertek, majdnem a század végéig. A világháború áldozataiból az erdélyi zsidóság is kivette a maga részét, de ugyanakkor lélekszámban meggyarapodott, mert a Kelet felől menekülő zsidók egy része a határszéli megyékben megrekedt, honnan kisebb számban Erdély szívébe is eljutottak, ide is magukkal hozva az elmaradottság jeleit mutató szokásaikat. Ez a cimszó a Magyar Zsidó Lexikonban (1929, szerk Újvári Péter) található . A lexikon digitális változata (tehát e szócikk facsimiléje is) elérhető a www.nagypetertibor.uni.hu, www.zsidlex.extra.hu, www.wesley.hu, http://mek.oszk.hu/04000/04093/html/ webhelyeken. Ez a(z) 1261 .cimszó a lexikon 234 . s köv. oldalán.