10631.htm CIMSZO: Bizonyitási eljárás SZOCIKK: Bizonyítási eljárás. A modern jog a szubjektív bizonyítási elmélet alapján áll, ami azt jelenti, hogy a bíró a rendelkezésére álló bizonyítékokat szabadon mérlegeli s abból az összbenyomásból, amelyet ezek rágyakorolnak, alakítja ki legjobb lelkiismerete szerint az ítéletét. A zsidó jog ezzel szemben csak a törvényszerű B.-t ismeri. Itt pontosan meg vannak állapítva a bizonyítási eszközök, amelyek arra kényszerítik a bírót, hogy egy tényálladékot mint adottságot fogadjon el. A bizonyítékok értékelésénél tehát itt kevés szerep jut a bírói mérlegelésnek. A B. a polgári és bűnpereknél teljesen különböző. Polgári pereknél a B. négy bizonyítási eszközt vesz igénybe: 1. a vallomás (hodoó). A felperes vallomása, ha az komolyan és megfelelő formában történik, teljes bizonyító erővel bír. 2. Tanúbizonyítékok (Snájim édim). Két tanú szóbeli vallomása is teljesen bizonyító erejű. Írásbeli tanúnyilatkozat elégtelen. A tanú felszólításra köteles volt a törvényszéken megjelenni és vallomást tenni. A tanút rendszerint nem eskették meg, sőt ha szavahihetősége olyan kétséges volt, hogy esküre szorult, vallomását nem is vették bizonyíték számba. 3. Okirati bizonyíték (stár). Az okirat mint az alperes bizonyítéka akkor bírt érvényességgel, ha két tanú aláírta azt. Az okirat ezek szerint a tanúbizonyíték egy formája. Az alperes természetes köteles az okiraton szereplő aláírások valódiságát beigazolni. 4. Eskü (sévuo). Az esküt azzal a meggondolással alkalmazták bizonyítási eszközül, hogy akit megesketnek az az eskü morális kényszerének hatása alatt csak az igazat fogja vallani. Az esküt a törvényszék csak ritkán engedélyezte s letétele ünnepélyes formák között történt. A zsidó jogi fejlődés további során a lehetőséghez képest igyekeztek az esküt mellőzni. A bűnügyi perben a bírói mérlegelés szerepe még korlátozottabb volt. Itt kizárólag tanúvallomás alapján hozható meg az ítélet, amire már a Biblia is utal: «Két vagy három tanú vallomása alapján ölessék meg a gyilkos!» (Mózes V. 17, 6.). A tanúkihallgatás a törvényszéken megszabott formák között történt. Mindenekelőtt nagy súlyt helyeztek a tanú életkörülményeinek s kvalifikációjának kivizsgálására, amiből főként a tanú szavahihetőségét akarták megállapítani. A tanút mindig csak a vádlott jelenlétében hallgatták ki. A személyi adatok felvétele után a bűnügyre vonatkozó kérdések következtek, (Derisó vachakiró). Két tanú vallomása elegendő s ugyanolyan bizonyító erejű volt, mint akár száz tanúé. Ha a tanú vallomása önmagában ellentmondó, vagy más tanúvallomással ellenkezik, akkor érvénytelen s az ilyen vallomás alapján bírói ítélet nem hozható. Ha a tanukról kiderül, hogy tudatosan tettek hamis vallomást, akkor mint hamis tanukat (édim zomémim) ugyanolyan büntetéssel sújtják, mint amilyenben érvényes tanúvallomás alapján a vádlott részesült volna. Egyetlen vallomás alapján nem lehetett ítéletet hozni, de a zsidó jog soha nem ismert kényszerítő eszközöket, amelyekkel a vádlottat beismerésre lehetett bírni. Ugyanígy az istenítéletek és orákulumok sem szerepeltek soha bizonyítási eszköz gyanánt a zsidó bűnügyi perben. Szokásos volt a házasságtörés-gyanús nővel, valami «bájital»-félét itatni, annak kifürkészésére, hogy a házasságtörést valóban elkövette-e, de sem ez, sem pedig Isten tanúul hívása, ami a bibliai korban szokásban volt, nem befolyásolták az ítélet meghozatalát. Ez a cimszó a Magyar Zsidó Lexikonban (1929, szerk Újvári Péter) található . A lexikon digitális változata (tehát e szócikk facsimiléje is) elérhető a www.nagypetertibor.uni.hu, www.zsidlex.extra.hu, www.wesley.hu, http://mek.oszk.hu/04000/04093/html/ webhelyeken. Ez a(z) 631 .cimszó a lexikon 127 . oldalán van.