10191.htm CIMSZO: Aposztázia
és kitérés a zsidóságból SZOCIKK: Aposztázia és kitérés a zsidóságból. Az A. kifejezés
a görögből származik, amelyben bűnt, hibát jelent; az apostata v. «aposztatész»
szó pedig a politikai értelemben vett forradalmárt. Ily értelemben fordul elő
az utóbbi I. Makkab. 11. 14 és 13. 16, valamint Josephus Contra Apionem-jéban
(I. 19, § 4), ahol a vallás és Isten ellen fellázadókat s Izrael cserbenhagyóit
nevezi így. A Septuaginta is használja az A. kifejezést több helyen, míg a
Makkabeusok könyve személyre is alkalmazza, t. i. Jason és Menelaos főpapokra,
«akit gyűlöltek, mint a Törvény cserbenhagyóit» II. Mak. 5. 8). Míg a Septuaginta
a moréd és szored szókat fordítja A.-nak, addig a rabbinikus irodalomban mumar
és «mesummod» vagy «apikóresz» néven is előfordul. A «mesummod» szó az A.-ra
éppen a szír-görög elnyomatás korában lett közkeletű; jelentése «hitelhagyásra
kényszeríteni.» Ugyanígy használták az A.-ra a kófer a. m. «megtagadó» szót is;
továbbá u. a. értelmű a pósea Jiszroél a. m. «lázongó Izraelben». Philo a
Bűnbánásról (II.) szóló fejezetében a köv. szellemes észrevételt és
összehasonlítást teszi az aposztata és a prozelyta közt: «Aki Izrael hitéhez
csatlakozik, az egyszerre mérsékletessé és irgalmassá válik, szereti az
igazságot s megfontolt pénzügyeiben és szórakozásaiban; de akik elhagyják Isten
szent törvényét, az aposztaták, mérséklet nélküliek, szemtelenek, igazságtalanok,
a hamisságnak és hitszegésnek barátjai, akik készek szabadságukat a gyomor
élvezeteiért eladni, testükre és lelkükre egyaránt romlást hozni.» Philo
unokaöccse maga is aposztata lett s ezért emelkedett a hadvezéri rangig és az
alexandriai procuratorságig. Caligula császár idején különösen sok aposztata
volt s a Makkabeusok III. könyve élénken panaszkodik emiatt. Mikor az
alexandriai zsidók vonakodtak őseik hitét elhagyni s a veszedelmet elhárítva,
visszanyerték polgári jogaikat, a tömeges hitehagyottakat, «akik gyomrukért
hagyták el zsidó fajukat és Isten törvényeit», a nép mészárolta le. (III.
Makkab. 2. 32, 6. 19—57, 7. 10—15). A Szanhedrin talmudtraktátus tószeftája
(18. 5.) így vélekedik az A.-ról: «A Gyehenna kapui örökre lezárulnak az eretnekek,
aposztaták és árulók mögött». (V. ö. Péter apokalypszia 34. és Zsidókhoz Lev.
3. 12). Igen érdekes, hogy Pál apostol aposztaziával vádolták meg (Apóst.
Cselek. 21. 21), amiért az ókeresztények egy része, az ebioniták Pált
aposztatának tekintették, azaz a mózesi törvényektől elszakadtnak s ehhez
képest elvetették (Irenaeus 1. 26). A pauliánusokhoz csatlakozókat is
aposztatáknak tekintették s ezeket valamennyit a talmud minim-nek. nevezi.
Zsidónak megmaradt tipikus aposztata, a hittől elszakadt okoskodó volt Elisa
ben Abuja, aki korának kiváló tanítója volt, de a vallást nyíltan nem tartotta
be. A Talmud őt Ácher-nek, «másikká változott»-nak nevezi. Jellemző azonban a
zsidóság toleranciájára, hogy a viszony az aposztaták és a hitükben erősek
között megmaradt; így Elisa b. Abujával sem szakította meg az érintkezést R.
Méir, aki a temetésére is elment és meggyászolta. A későbbi római császárok,
főképp Constantinus az aposztatákat feltűnően jutalmazták s magas állami
méltóságokkal tüntették ki, míg a prozelyta zsidókat büntette, ha pedig
hitehagyott zsidót bántódás ért zsidó részről, az illető zsidót a 315. decretum
értelmében elégették. Theodosius császár 380-i decretuma azt bizonyítja, hogy a
tiberiasi patriarcháknak (l. Gamaliel alatt) joguk volt exkommunikálni az
aposztatákat. Erre annál inkább volt formailag szükség, mert az aposztaták sok
kellemetlenséget okoztak már abban az időben is volt hittestvéreiknek s
különösen egy József nevű görög kormányzó, aki korábban a tibériás Synhedrion
tagja volt, tett ki magáért. Közmondásossá vált, hogy a kereszténységre való
áttérést tisztán anyagi okok idézték elő már Konstantin császár alatt. «Jöjj
hozzánk s mi hercegeket, kormányzókat és hadvezéreket csinálunk belőletek»,
mondja a Talmud az aposztatákra vonatkozólag (Peszikta R. 15a, 71b, 106b).
Ellenben felette jellemző, hogy a Cyrill püspök és egyházatya szítására történt
nagy alexandriai zsidóirtás alkalmából mindössze egyetlenegy zsidó
keresztelkedett meg: Adamantius orvos; a többi inkább elhagyta a várost, melyet
több mint ezer év óta ők tettek naggyá. Ekkor kezdődött az egyház erősödése s
ezzel kapcsolatban jelentkezik az aposztázia, de már nem világi előnyökért,
hanem kizárólag presszió folytán. Ez volt az eset Galliában és Hispániában, a
nyugati zsidóság két fő fészkében s a korai zsinati határozatok tanúskodnak
erről. Hispániában, melyben a vizigót állam alapítói már ott találtak az
évszázadok óta ott lakó zsidókat, eleinte semmi bántódásuk nem volt a
zsidóknak, amint azonban a vizigót uralkodók az ariánus hitről a katolikusra
tértek át, ennek eredménye rögtön meglátszik a VI. századi toledói zsinatok
zsidóellenes rendszabályain, ugyanígy az agdei zsinatén is. Az «anuszim»
kifejezés a kényszerből kitértekre még ebből az időből való. Híres aposztata
volt a VII. század legvégén működő Julianus toledói püspök, aki korábbi
hittestvérei ellen a legirgalmatlanabbul lépett fel. Bizánci és frank területen
szintén nagy számmal voltak kényszerkitérések. Német területen a XI. század
elején találkozunk ezzel a jelenséggel először, II. Henrik alatt, de amint a
veszedelem elmúlt s tömegesen tértek vissza, Gerson mainzi rabbi megengedte a
zsidóság kebelébe való újrafelvételt. Ugyancsak róla, kinek jósága példaadó
volt, feljegyezték, hogy kitért fiát, aki előtte halt meg, ugyanúgy
meggyászolta,mintha zsidónak halt volna meg. A keresztes hadjáratok idején a
kényszerkitérés mellett az ugyanolyan mértékű visszatérés nagyon elterjedt volt
s éppen Rasi kívánta, hogy semmiféle akadályt nem szabad az elé gördíteni,
hanem úgy kell tekinteni a visszatérőket, mintha sohasem tértek volna ki. Új
típusai keletkeztek spanyol területen az aposztatáknak. Ezek minden tudásukat
felhasználva, teológiai fegyverekkel fordultak egykori testvéreik ellen s
elterjedt pamfletjeikkel rendkívül sok kárt okoztak évszázadokon át a
zsidóságnak. Ilyen volt Moses Szephardi, aki Petrus Alfonsi néven VI. Alfonz
udv. orvosa lett s a Disciplina clericalis-t írta, de főműve a Dialogi in
quibus impiae judaeorum et saracenorum opiniones confutantur. Nagyobb kárt
okozott ennél a francia aposztatának, Nicholas Donin de Rochelle-nek a
gonoszsága. Ez ugyanis a zsidók ellen anélkül is kegyetlen IX. Gergely pápánál
először jelentette fel magát a Talmudot s vádjaiban olyan gonoszságok magvát
hintette el, amelyek csakhamar alapjaivá lettek a vérvádmeséknek éppen
Nyugat-Európában (l. Vérvád alatt). Ugyanennek az aposztatának működése nyomán
jött létre a párisi hitvita a királyi hercegek jelenlétében, a senlisi érsek
elnöklete alatt, latin nyelven, Jechiel párisi rabbi és az aposztata közt s
jóllehet az előkelő közönség R. Jechiellel szimpatizált, mégis a
Talmud-kéziratok ezreit vitték a máglyára. A XIII. század nevezetesebb
aposztatái még Pablo Christiani Montpellierből, akinek Nachmanidesszel, a
hírneves geronai rabbival volt nyilvános hitvitája Barcelonában 1263. s ámbár
Nachmanides tudásánál fogva mindenképpen felülmaradt a vitában, az aposztata
mégis kivitte IV. Kelemen pápánál a Talmud állandó cenzúráját. Még nagyobb
veszedelmet hozott fajtestvéreire a burgosi Abner, akit Alfonso Burgensisnak
neveznek, de aki nem azonos a későbbi Paulus Burgensisszal s annak fiával,
Alfonso püspökkel. Ez korábban kiváló talmudtudós, filozófus és orvos volt, de
később kikeresztelkedett s Valladolidban magas egyházi méltóságot töltött be,
mialatt spanyol és héber nyelven a zsidók ellen irt. Röpiratai telve vannak a
leggonoszabb rágalmakkal. Ezek később érlelték meg gyümölcsüket teljes
mértékben. Hasonlóan elvetemedett aposztata volt Jüan de Valladolid, aki két
pamfletet írt a zsidók ellen. Ő tartotta Moses Cohen tordesillasi rabbival az
avilai nyilvános hitvitát. Mások, mint a költő Jüan de Espana, az orvos Astruc
Raimuch stb. inkább ironikus éllel támadtak, anélkül, hogy kárt akartak volna
okozni. A XV. században azonban jelentkezik a legnagyobb karriert befutó
aposztata, a híres Paulus de Santa Mária v. P. Burgensis (mint egyházi író),
aki korábban, negyven éves koráig Burgosban volt vagyonos és tudásáról
közismert rabbi és iskolafő, Salomo ha-Levi néven, de az 1390-i terror évében a
tömeges kényszerkeresztelések hatása következtében kikeresztelkedett s miután
hét évig a Sorbonne-on keresztény teológiát tanult, visszajövet hamarosan
carthagenai, majd burgosi püspök, később még a kiskorú király, II. Jüan gyámja
s Castilia kancellárja is lett. Magas állásában állandó kontaktusban volt
korábbi hittestvéreivel, de azok kárára. Részt vett az irodalmi hadakozásokban
s héberül válaszolt Josua ha-Lévi gúnyos támadásaira. Zsidóellenessége inkább
politikáinak, mintsem gonosznak minősíthető, jóllehet a toledói «Juderia»
vagyis gettó neki köszönheti létezését. Paulusnak két fia töltött be előkelő
püspöki állást Castiliában s ezek hozták haza a baseli zsinatról a zsidóellenes
határozatokat, melyeknek kieszközlésében is kimutatható részük volt.
Antiszemitizmusuk inkább politikai jellegű volt s a későbbi időkéhez képest
mérsékeltnek nevezhető. Kortársuk, Jeromino de Santa Fé, udvari orvos, sokkal
gonoszabb volt s a zsidók iránt jóindulatú XIII. Benedek ellenpápa elnöklete
alatt rendezett tostosai hitvitán a Talmud elleni rágalmakat fokozta. Új
nevének, a Magister Ger. de Fé kezdőbetűiről volt hitsorsosai elnevezték «Me Ga
De F.-»nek («istenkáromló»). Ugyanilyen típusú aposztaták voltak Pedro de
Caballeria, aki